Terra - Krystohans & Krystahans világa
Aki tudni akarja, mi Krystahans és Krystohans alkotásainak háttérvilága, az itt elolvashatja.
Mennyország - béta verzió
2010. Dec. 24, péntek 00:53
Kategória: Sztorik
Mennyország - béta verzió
A játékba melegedve észre sem vette a medvét. Nagyon kellett figyelnie, hogy az oroszlán párnapuha mancsa el ne találja. Amikor mégsem sikerült kitérnie, hatalmas nyekkenéssel ért földet a tisztás füvében. Izgalomtól remegő inakkal készült a következő ugrásra. Szembe vele az óriási plüssfenevad élénken csillanó gombszemekkel figyelte, mikor lankad, akár egy pillanatra is. Szerencsére egyszerre tűnt föl mindkettőjüknek a tisztásra cammogó jegesmaci, és így egyszerre hagytak fel a játékkal is. Kíváncsian fordultak az új jövevény felé.
Annak egy piros, fehér bojtos sapka figyelt a fején, a hátán kantárként átvetve egy csengőkkel és színes karácsonyfa izzókkal díszített, piros bőrszalag lógott. A jegesmaci a két hátsó lábára emelkedett, és a kisebb fenyőfák fölé magasodva integetett feléjük. Kíváncsian szaladtak oda hozzá.
– Szia Karl! – dörmögte barlangmély hangján az elképesztően hatalmas jegesmedve, amint közelebb értek. Karl most látta, hogy a medve nem is áll, hanem csak úgy medvésen ül a hátsó lábain.
– Szia! – állt meg bizonytalanul, jó tíz lépés távolságban. Láthatóan még Oroszlán is megszeppent kissé, ahogy az farkát maga köré kanyarítva leült mellé: – Te most mért jöttél? A Télapó küldött?
– Igen, ő. A hegy tetején állított neked egy karácsonyfát, és apuddal, meg anyuddal játszhattok ott karácsonyost.
Karl nem tudta, hogy akar-e menni. Olyan jót játszottak Oroszlánnal! Talán a jegesmaci is beszállhatna, ha leveszi azt a hülye sapkát...
– Na, akarsz jönni? Ajándék is lesz!
– Ajándék? – Karl majdnem elnevette magát. Mindene megvolt. Épp azért játszott Oroszlánnal pofozkodóst, mert már nagyon unta a játékokkal tömött vidámparkot, ahol azelőtt volt. Megunta, és úgy döntött, hogy az erdőbe jön inkább, és azóta sokkal jobb.
– Messze van? – kérdezte kicsit elhúzott hangon, mert nem akart megint játékokat, meg ünnepséget.
– Itt, a hegytetőn, Karl. És azért jöttem én, mert úgy tudom, még nem lovagoltál jegesmedvén – hatalmas dübbenéssel visszaejtette magát négylábra:
– Kapaszkodj fel, és markold meg a kantárt!
Nem kellett kétszer mondani. Valami indiánüvöltéshez hasonló hanggal rohanta meg a hatalmas, fehér szőrdombot, és szőrcsomóról szőrcsomóra kapaszkodva, pillanatok alatt a tetején volt. Kényelmesen elhelyezkedett a meleg szagú bundában, majd visszalesett, le a tisztásra. Oroszlán tanácstalan pofával nézett fel rá, farka oda-vissza söprögette a füvet.
– Te maradsz? – kiáltotta le neki harsányan, mire az aprókat bólogatott.
– Meg akarom csinálni a bunkert, mire visszajössz – felelt aztán. – A fára építsem, vagy földbe ássam?
Karlnak kicsit gondolkodnia kellett, mit is akar igazán.
– Ássál gödröt és gyűjtsél leveles ágakat, majd építünk belőle tetőt fölé. Láttam egyszer... – de mert nem jutott eszébe, hogy hol, inkább azzal folytatta, hogy: – tüzet gyújtunk előtte, és kicsi húsdarabokat sütünk egy olyan vékony faágon, amire rászúrjuk majd.
Oroszlánnak nagyon tetszett az ötlet, rögtön felpattant, és hatalmas ugrásokkal vetette magát az erdőbe, hogy megkeresse a legjobb helyet a bunkerhez.
Karl már most tudta, nagyon jó lesz apu és anyu után visszajönni, tábortüzet gyújtani.
– Gyia, maci! – rikkantotta valahová előre a szőrben és cowboyosan csettintett a feje fölött, míg fél kézzel a kantárt ragadta meg.
Olyan lendülettel indultak, hogy Karl megilletődve kapott a másik kezével is a díszes bőrszíj után, mikor majdnem hanyatt borult. A lomha dübbenések olyan mackós futásról árulkodtak, mégis, pillanatok alatt elsuhantak mellettük a fák, és hamarosan már a füves, kövecses hegyoldalon száguldottak fölfelé.
A ruganyos bundán fől-le huppangatva nem lehetett kitámaszkodni, hanem folyamatosan figyelni kellett, és kapaszkodni. A menetszélben alig lehetett látni valamit, szóval irtó izgalmas volt az egész utazás.
Mike a felesége kezét szorongatva, a sugárfertőtlenítőben állt. Most sem készültek a kórház belső termeibe, így az utcai ruhájuk is maradhatott. Miután szisszenve nyílt a zsilipajtó, a már jól ismert folyosókon haladtak a steril fényben, egészen a kétszáz-kilencvenhetes ajtóig. A fémbe mart számon kívül semmi más nem különböztette meg a többitől, amik mellett elmentek. Kilincs ezen sem volt. Nem emberi használatra tervezték ezt sem, de mégis sokkal több emberséget takart, mint bármi más rajta kívül. Hangtalanul nyílt, amint odaértek. Az ajtón túli szobácska természetesnek ható fényt kapott, a levegő alig érezhetően bár, de mozgott, és néhány illatfoszlányt is csempésztek bele. Megnyugtató hatást gyakorolt mindkettőjükre. Mike már számtalanszor belegondolt, milyen kellemesen is érezné magát itt, ha nem azért jönnének, hogy a gyermeküket látogassák.
A relaxációs fotelágyak, fejrészüknél a stimulációs burával ugyanúgy várták őket, mint legutóbb. A szilikon falak smaragd és zöldes színárnyalatok közt pulzáltak alig észrevehető átmenetekkel.
Már rég nem kellett a kommunikátor segítsége, megszokott mozdulatokkal feküdtek a helyükre, húzták fejükre a gépeket.
Aztán nem jött a jól ismert bizonytalanság, amivel elszakadtak a valóságtól. Értetlenül néztek össze a bura átlátszó plexi maszkján keresztül, ám a következő pillanatban már meg is jelent a szobában a főorvosnő.
A kórházprogram láthatóan nem tartotta fontosnak, hogy túlzottan élethű hologramként vetüljön eléjük. A fekete hajú, középkorú doktornő kissé átsejlő textúrával inkább valami múlt századi mozifilm kellékének tűnt, ámde megjelenése mégis görcsbe rántotta a férfi gyomrát.
„Karl állapota válságosról irreverzibilisbe fordult. A biokémiai folyamatok alapján csupán órái vannak hátra. Utána már csak elszeparálódó sejtcsoportokat vagyunk képesek életben tartani.”
Bár a doktornő-hologram mozgatta a száját, ezek a gondolatok mind Mike fejében szólaltak meg. Érezte azt is, hogy amennyiben nem lenne fején a gép, most minden bizonnyal szíven ütné, sőt ledorongolná a kegyetlen tényközlés. A feleségére pillantva meg is ijedt tőle, milyen közönyös arccal hallgatja, amit a doktornő mond: hogy a fiúk pár óra múlva halott lesz.
Hallotta ő is, abban biztos volt, hiszen a csalódott grimasza elárulta ezt. Aztán ráébredt, hogy ő sem tud többet beleadni az érzéseibe, mint egy szomorú, lemondó sóhajt. Átkozott endorfin stimulátor!
"Kivételes személyiségük okán azt a döntést hoztuk, hogy kipróbálunk egy kísérleti fázis béta szakaszában járó programmodult. Segítségével nem csak megfigyelhetik, hanem részeivé válhatnak Karl virtuális világának. Mindketten eléggé felkészülteknek számítanak hozzá, hogy a kritikus kockázati érték alatt számíthassunk viselkedésből fakadó komplikációkra.”
Nem volt oka kételkedni a „doktornő” által közvetített gondolatokban. Mike családjának cége már emberöltők óta dolgozik ennek a technológiának a tökéletesítésén. A legendás nagyapa után hívják kapuknak ezeket a burákat. Kapu, amin át beléphetsz a virtualitás valóságába! A sors morbid fricskája, hogy most ezen keresztül kell utoljára találkozniuk Karllal. Nem mintha a szkafander szerű védőruházat, amivel a vírustól próbálják megóvni őket, közvetlenebbé tenné a hús-vér találkozást.
„Azonban arra mégis figyelmeztetem mindkettőjüket: már korábban tapasztalhatták, hogy a gyermeki elmében a realitás másképp érvényesül. Fogadják el a tapasztalatokat, megváltoztatni már amúgy sem lesz értelme semmit. Ha erőszakosan változtatnak Karl képzeletvilágán, gyermekük utolsó érzelme a kétségbeesés lesz.”
Mike aggódva pillantott át a feleségére. Neki még nehezebb feladatnak tűnhet majd elfelejteni a találkozáskor, hogy a kegyetlen valóság teljesen más, mint amit a gyerek maga köré képzel csendes kis agonizációjában. Talán mégsem kéne...
„A testük fizikai kapcsolatán keresztül végig tudjuk majd szabályozni, hogy szervezetükben a kiegyensúlyozott hormonháztartás fennmaradjon. Néhány impulzussal elhalványítjuk a valós ingereket, így a virtuális élmény teljesen azonos lesz azzal, amit Karl is tapasztal. Egyedül a tudatos döntéseikkel okozhatnak zavart.”
A megnyugtatásul szánt tényközlés felkavarta Mike-ot. Nem állhatta, amikor a gép olvasta a gondolatait. Mégsem tiltakozott, inkább azon kezdett el rágódni, milyen kényes kérdésekkel jöhet majd a fiú, amikor találkoznak. Két hónapja kómában fekszik. Mit mond, ha kérdi, hol voltak ilyen sokáig? Hogy mondja el, hogy nem is találkozhatnak többé?
„Karl nem tud róla, hogy haldoklik, tehát nem is búcsúzkodni kell tőle, hanem egy családi élményt nyújtani a számára. Az időérzékelése teljesen irreális, társaságigényét virtuális karakterekkel elégítjük ki. Az önök másolata is elkészült, szükség esetére.”
Mike-ot zavarta ez a megfogalmazás. Szükség esetére? Talán eddig Karlnak nem is volt szüksége rájuk?
„A program betöltődött. Számításunk szerint egy karácsonyi ünnep a leginkább megfelelő keret, tehát készüljenek erre.”
Mike tiltakozni akart, hiszen még azt sem dolgozta fel, amit a fiáról tudott meg az imént, pláne nem volt elkészülve egy derült égből lecsapó karácsonyozásra, de mielőtt még kigondolhatta volna a válaszát, agyát elborította az a bizonytalan érzés.
S a bizonytalanság egyre csak nőtt. Egyedül volt. Carla sehol. Úszott valami szürke ködben, megvakulva, megsüketülve, pedig máskor ennyi idő alatt már régen ott lebegtek a vidámpark és Karl felett láthatatlanul. Nézhették, ahogy egyik géptől a másikig sétál, kipróbál ezt, kipróbál azt, utána a foglalkoztató sátrak valamelyikében építőzik, vagy rajzol – megható, milyen gyakran kerültek ők is az alkotásokra –, majd általában az ugrálóban kötött ki, ahol elalvásig tombolt a gumiszőnyegen, virtuális pajtásai és a félelmetes méretű plüssállatai között...
Most viszont olyan ez a lebegés, mintha elromlott volna a csatlakozás, és az üzemzavar aggodalmasan hosszúra nyúlik.
Mike-ban az egyre növekvő feszültség már kicsi híján pániknak adta át a helyét, amikor hirtelen mégis inkább nevethetnékje támadt.
A szürkeség oszlani kezdett, de az első, amit meglátott maga előtt, nem a felesége volt, hanem néhány táncoló hópehely. Nem fázott, pedig lehelete jól látszott minden légvételnél. Lábában óvatos lassúsággal ismét érezni kezdete a súlyát, mintha eddig nyakig érő vízben állt volna, amit most szépen leeresztettek róla. Bőrén is ezt érezte, és ahogy magára nézett, immáron tényleg felkacagott: egy szál leopárdbőr ágyékkötőben feszített a hóesésben.
Lépett néhányat előre, mert a ködös hóesésen túl mintha felsejlett volna valami határozott körvonal. Meztelen talpa alatt ropogott a hideg hó, ám ez nem volt kellemetlen, inkább kicsit csiklandós.
A körvonal egy barna plüssmackójelmezbe bújtatott feleséget takart. Carla csillogó szemmel, mosolyogva fogadta, mindkét kezével tréfásan a fejrészre varrt plüss antennákra mutatott, jelezve, hogy ő nem közönséges maci ám!
„Ezekkel az antennákkal telepatikusan tudok kommunikálni, még az olyan primitív ősemberekkel is, mint te vagy!” – hallotta Mike a fejében. Ő erre vigyorogva a méretes, fekete rasztaszakállába túrt, hogy megvakarja az állát, és meg se próbált válaszolni. Tudta, hogy ő még nincs azon a szinten, hogy tagolatlan nyökögéseken és ordításokon túl bármi értelmeset ki tudna fejezni. Inkább kőhegyű lándzsájának durván faragott fanyelébe kapaszkodva azon ügyeskedett, hogy az egyik lábával megvakarja a másik vádliját, nem sokkal térdhajlat alatt.
A köd közben egyre messzebb hömpölygött tőlük, és ahogy felszabadult a látóhatár, már feltűnt, hogy a hó, amiben állnak, egy hegy tetejét fedi porcukorragyogással, de annak is csak a peremét, és az oldalát, mivel a hegycsúcsot egy irdatlan átmérőjű és felfoghatatlan magasságú karácsonyfa birtokolja. Azt, hogy karácsonyfáról van szó, Mike onnan találta ki, hogy a világosbarna törzsön feltekintve már látta az oszló ködben a legalsó ágakat, amiken akkora színes üveggömbök függtek, mint egy-egy lakóház. Méghozzá kényelmes, többszintes lakóház. Elfáradt a nyaka, mire végigbámult a feje fölé nyúló ágon.
„Nézd ott jönnek!” – hallotta Carla-t a fejében, és látta, hogy az asszony lefelé mutat a hegyoldalon.
Félelmetes sebességgel vágtatott feléjük egy jegesmaci, fejéről majd lerepült a piros, bojtos sapka, a hátán pedig indián bőrruhában ott lovagolt Karl. Félig feltérdelve az irdatlan állat hátán, fél kezével a karácsonyi díszkantárt markolva, másikban a fekete varázslókalapját lengetve rikoltozta:
– Anyu, apu! Jövök!
Ezt mire nagyjából hatodszorra elismételte, már oda is ért. A jegesmaci a fenekén csúszva egy közel húszméteres féktávon állt meg közvetlenül előttük. Karl laza vagánysággal szánkázott le a hátáról, aztán összecsuklott, mint a colstok. Mike ugrott oda, és karolta fel, majd a felesége karjaiba került, aki csak babusgatta, miközben Karlból megállíthatatlanul dőlt a szó:
– Egészen a hegy legeslegaljától vágtattunk, és már a hóban jöttünk, amikor felnézek, és láttam, hogy itt ez a csuda nagy fa, és akkor mondta maci, hogy ezekben a gömbökben laknak a Télapó manói, akik a fa törzsében készítik a játékokat, mert a gömbökben a családok laknak, és a törzs meg a város, és ott van a gyár, és ott iskola is van, ahová járhat akárki, aki eléggé jó gyerek a Télapó szerint... – gyors levegővétel: – ha pedig csak úgy szánkózni akarok, akkor maci megígérte, hogy felhoz akármikor, mert ez neki meg se kottyan, úgyhogy amikor nagy leszek én is ilyen piszok gyorsan fogok tudni futni, meg ilyen sokáig...
...aztán liften mentek fel a gyárig, ahol végeláthatatlan termekben, meg kisebb benyílókban és amúgy a fa egy hatalmas odvának ezer zegében-zugában, a földön, asztalnál vagy széken ülve kalapáltak, meg fúrtak, meg faragtak a zöldsapkás manók. Egy csomóan szaladgáltak is, és tornáztak, meg bohóckodtak, pillanatok alatt magukkal ragadták Karlt, aki olyan akrobatikus ügyességgel ugrált együtt velük, hogy muszáj volt nevetni rajtuk. Aztán, amikor Karl leállt kicsit, hogy kifújja magát, néhány manó kivált a többiek közül, és beszédes mozdulatokkal jelezték, hogy valami nagyszerűt akarnak mutatni nekik. Végigmentek egy csomó kanyargós folyosón, a falakon mozgó képek meséltek száz mesét, és egyszer csak elérkeztek oda, ahol lehetett zenélni, és mindhárman tudtak játszani azon a trombitán, hegedűn és xilofonon, amit a kezükbe nyomtak a karcsú, aranyszemű tündék. Nagyon jó zenét csináltak, sokan táncra perdültek, sőt máshonnan is ide tódultak, hogy lássák, ki ez a tehetséges család. Mike roppant büszke volt, hogy a fia ilyen jól tud hegedülni, és valahogy semmi nehézséget sem jelentett trombitával követni őt. A végén meg tapsot kaptak. Amikor meg éhesek lettek, átmentek egy elegánsan feldíszített terembe, ahol ételekkel megpakolt, hosszú asztalok mentén lehetett sétálni, és eszegetni. Kicsit szétszéledtek, mert mindenkinek máshol volt kedvére való falat, de hamarosan Karl azzal a hírrel rohant vissza hozzájuk, hogy ez itt egy szülinap. Mike helyeslően bólogatott, mialatt Karl lelkendezve előadta, hogy igazából a Karácsony az szülinap, ezért zsúr, és akkor ezért lehet itt kekszet enni, ezért van csokis tej szívószállal, lufik, szerpentin. Továbbá azt is elárulták neki, hogy ez a manóknál az év vége is, úgyhogy az egyik vastag ágra kimentek megnézni egy olyan tűzijátékot, hogy Karl üvöltött az elragadtatástól, ugrált és tapsolt minden nagyobb pukkanás után, de azért a durranások alatt szorosan Mike-hoz bújt. Ő viszont a lándzsája nyelét szorította veszettül, mert bár nem mutatta, neki is veszélyesen közelinek tűnt, amikor egy-egy petárda szinte a szemük magasságában robbant szét. Aztán megint találkoztak macival, aki kólát ivott szívószállal egy rakás másik jegesmaci között üldögélve, és mondta, hogy még pihen egy kicsit, de aztán tőle akár fel is mászhatnak a fa csúcsára dísznek. Valahonnan mindhárman tudták, hogy ez vicc volt, mert igazából a Nap és a Hold versenyeznek, hogy melyikük tud többször csúcsdísz lenni, és eddig a Hold vezet eggyel.
Egy gömbbe is elmentek, mert néhány manógyerek meg akarta mutatni Karlnak, hogy hol laknak. Úgy függött az utcaszéles ágon, mint egy gigantikus alma, ami kukacos, de itt a manók rágták ki a belsejét. Igazából üvegből készült, és belülről ki lehet látni rajta halványan. A közepén csigalépcső vezetett a felső, középső és alsó szintek között, és Mike-nak kint kellett hagyni a kőlándzsát, nehogy beleüsse véletlenül a falba, mert akkor szilánkokra hullik az egész.
Utána Mike-ot arra kérte Karl, hogy segítsen lecipelni nekik egy tűlevelet. Merthogy akkora tűlevelei nőttek ennek a fának, hogy egy olyannal három manógyerek megy a hóba szánkózni, pedig azok Karlnak majdnem a mellkasáig értek. Amikor aztán újra a fa tövében, a hibátlan hóval borított hegyoldalnál álltak, a manógyerekek visítva hívták a fiút, hogy csússzon velük. Akkor Karl odafordult Mike-hoz és Carla-hoz:
– Anyu, apu, mehetek szánkózni a manógyerekekkel?
Mike a végtelenbe vesző hegyoldalt nézte, az alant gomolygó szürkésfehér ködöt, és talán akkor sem talál szavakat, ha lettek volna neki. A felesége is csak tétován billegette az antennáit, az érzései most a szemén áramlottak keresztül. Félre is fordult gyorsan.
Karl értetlenül várt a válaszra, de szerencsére ekkor feltűnt a jegesmaci, akinek nagyon jó füle volt, és már messziről brummogta:
– Te Karl, ha most lemész szánkózni, mikorra érünk vissza Oroszlánhoz? Szerintem már a fát is összeszedte a tábortűzhöz!
Erre már Karl is elkomolyodott. Odament anyjához, apjához, kézen fogta őket, és nagy-komolyan felnézett rájuk:
– Mennem kell. Idő van.
És akkor súlyos csend lett.
Mike egy hosszú pillantást váltott Carla-val, majd amikor érezte, hogy megkapta a szükséges hormonokat a folytatáshoz, egy mély sóhajjal leguggolt a fiához, megcsókolta mindkét oldalról, és beleborzolt az üstökébe. A mosolya azért nem sikerült túl fényesre, de ezen segített a rasztaszakáll. Csodálattal figyelte, ahogy a felesége, arcán porcelánmosollyal, szintén kiosztja fiúknak a búcsú puszit, kicsit még incselkedik is vele az antennáival, aztán kis toszítással elindítja a jegesmaci felé.
Mike a felesége kezét szorongatva nézett a távozók után. Az óriási jegesmaci, fehér bojtos, piros sapkával a fején, és hátán a pöttöm, indián bőrruhás kisfiú eltűntek a hegyoldalon felkúszó ködben, ami aztán a fát is eltakarta előlük, végül már egymást sem látták. Majd a szürke köd is szétoszlott a csöndes kis szoba illatosított levegőjében.
Mike sokáig nem merte levenni a burát a fejéről. Újabb és újabb sírásrohamok borították el, amiket csak az endorfin stimulátor tudott semlegesíteni. Végül Carla emelte le róla a plexi maszkot, s vonta puha válla rejtekébe a férfi fejét.
– Ez ellen ne küzdj – szipogta a fülébe. – Karácsony van, szabad sírni.
Később üvegfal mögül nézték, ahogy a túloldalon az önműködő ágy elszállítja a kis testet. Valamennyire emlékeztetett ahhoz, akivel pár órája együtt karácsonyoztak, de csak csúnya torzója volt annak, megsárgult, koponyára aszalódott bőrével, ritkás hajával. A többit szerencsére elfedte a gumitakaró. Alig gurult el a szerkezet, Mike máris elindult kifelé. Ez a teljesen zárt védőruha, amit fel kellett venni ide, szinte fojtogatta. Már túl volt a nehezén, és ezzel az utolsó képpel végleg megbékélt.
Annak idején a nagyapja, Bill majdnem az egész vagyonát rááldozta, hogy úgy mehessen el, mint most a dédunokája. Tessék. Ő most akár az egész céget eladhatta volna, akkor sem vásárolhatta volna meg Karlnak azokat az éveket, amiket az öreg megélhetett. De ő legalább már biztos lehet benne, hogy jó úton halad. Hamarosan túl lesznek a béta teszten és akkor mindenkinek megadhatja azt a bizonyosságot, amit most ő érez. Tud. Hogy Karl boldog.
Amikor kinyitotta a szemét, első pillantása a teljesen leégett tábortűzre esett. A földbe szúrt nyárson félig csócsált, kissé kormos kolbász emlékeztetett a tegnap esti, pompás lakomára. Következőnek Oroszlánt vette észre, aki az avaron nyújtózott, és éberen csillogó gombszemeivel figyelte őt. Mivel soha nem csukta le őket, kiváló őrzője volt az alvóknak, ezért is szeretett elaludni a közelében. Körülötte ébredezett az egész erdő, a lombsátron keresztül hallotta a körben mindenfelé éneklő madarakat.
Nem emlékezett, mikor aludt el, csak arra, hogy miután jegesmaci elbúcsúzott, még nagyon késő éjszakáig mesélte Oroszlánnak, hogy mi minden történt vele a karácsonyozáskor.
Kicsit ugyan meghalványultak az élmények így reggelre, de nem bánta. Egyedül azt nem értette, anyu és apu miért búcsúzkodtak annyit: most, hogy már tudja, hol laknak, bármikor elmehet hozzájuk.
Annak egy piros, fehér bojtos sapka figyelt a fején, a hátán kantárként átvetve egy csengőkkel és színes karácsonyfa izzókkal díszített, piros bőrszalag lógott. A jegesmaci a két hátsó lábára emelkedett, és a kisebb fenyőfák fölé magasodva integetett feléjük. Kíváncsian szaladtak oda hozzá.
– Szia Karl! – dörmögte barlangmély hangján az elképesztően hatalmas jegesmedve, amint közelebb értek. Karl most látta, hogy a medve nem is áll, hanem csak úgy medvésen ül a hátsó lábain.
– Szia! – állt meg bizonytalanul, jó tíz lépés távolságban. Láthatóan még Oroszlán is megszeppent kissé, ahogy az farkát maga köré kanyarítva leült mellé: – Te most mért jöttél? A Télapó küldött?
– Igen, ő. A hegy tetején állított neked egy karácsonyfát, és apuddal, meg anyuddal játszhattok ott karácsonyost.
Karl nem tudta, hogy akar-e menni. Olyan jót játszottak Oroszlánnal! Talán a jegesmaci is beszállhatna, ha leveszi azt a hülye sapkát...
– Na, akarsz jönni? Ajándék is lesz!
– Ajándék? – Karl majdnem elnevette magát. Mindene megvolt. Épp azért játszott Oroszlánnal pofozkodóst, mert már nagyon unta a játékokkal tömött vidámparkot, ahol azelőtt volt. Megunta, és úgy döntött, hogy az erdőbe jön inkább, és azóta sokkal jobb.
– Messze van? – kérdezte kicsit elhúzott hangon, mert nem akart megint játékokat, meg ünnepséget.
– Itt, a hegytetőn, Karl. És azért jöttem én, mert úgy tudom, még nem lovagoltál jegesmedvén – hatalmas dübbenéssel visszaejtette magát négylábra:
– Kapaszkodj fel, és markold meg a kantárt!
Nem kellett kétszer mondani. Valami indiánüvöltéshez hasonló hanggal rohanta meg a hatalmas, fehér szőrdombot, és szőrcsomóról szőrcsomóra kapaszkodva, pillanatok alatt a tetején volt. Kényelmesen elhelyezkedett a meleg szagú bundában, majd visszalesett, le a tisztásra. Oroszlán tanácstalan pofával nézett fel rá, farka oda-vissza söprögette a füvet.
– Te maradsz? – kiáltotta le neki harsányan, mire az aprókat bólogatott.
– Meg akarom csinálni a bunkert, mire visszajössz – felelt aztán. – A fára építsem, vagy földbe ássam?
Karlnak kicsit gondolkodnia kellett, mit is akar igazán.
– Ássál gödröt és gyűjtsél leveles ágakat, majd építünk belőle tetőt fölé. Láttam egyszer... – de mert nem jutott eszébe, hogy hol, inkább azzal folytatta, hogy: – tüzet gyújtunk előtte, és kicsi húsdarabokat sütünk egy olyan vékony faágon, amire rászúrjuk majd.
Oroszlánnak nagyon tetszett az ötlet, rögtön felpattant, és hatalmas ugrásokkal vetette magát az erdőbe, hogy megkeresse a legjobb helyet a bunkerhez.
Karl már most tudta, nagyon jó lesz apu és anyu után visszajönni, tábortüzet gyújtani.
– Gyia, maci! – rikkantotta valahová előre a szőrben és cowboyosan csettintett a feje fölött, míg fél kézzel a kantárt ragadta meg.
Olyan lendülettel indultak, hogy Karl megilletődve kapott a másik kezével is a díszes bőrszíj után, mikor majdnem hanyatt borult. A lomha dübbenések olyan mackós futásról árulkodtak, mégis, pillanatok alatt elsuhantak mellettük a fák, és hamarosan már a füves, kövecses hegyoldalon száguldottak fölfelé.
A ruganyos bundán fől-le huppangatva nem lehetett kitámaszkodni, hanem folyamatosan figyelni kellett, és kapaszkodni. A menetszélben alig lehetett látni valamit, szóval irtó izgalmas volt az egész utazás.
Mike a felesége kezét szorongatva, a sugárfertőtlenítőben állt. Most sem készültek a kórház belső termeibe, így az utcai ruhájuk is maradhatott. Miután szisszenve nyílt a zsilipajtó, a már jól ismert folyosókon haladtak a steril fényben, egészen a kétszáz-kilencvenhetes ajtóig. A fémbe mart számon kívül semmi más nem különböztette meg a többitől, amik mellett elmentek. Kilincs ezen sem volt. Nem emberi használatra tervezték ezt sem, de mégis sokkal több emberséget takart, mint bármi más rajta kívül. Hangtalanul nyílt, amint odaértek. Az ajtón túli szobácska természetesnek ható fényt kapott, a levegő alig érezhetően bár, de mozgott, és néhány illatfoszlányt is csempésztek bele. Megnyugtató hatást gyakorolt mindkettőjükre. Mike már számtalanszor belegondolt, milyen kellemesen is érezné magát itt, ha nem azért jönnének, hogy a gyermeküket látogassák.
A relaxációs fotelágyak, fejrészüknél a stimulációs burával ugyanúgy várták őket, mint legutóbb. A szilikon falak smaragd és zöldes színárnyalatok közt pulzáltak alig észrevehető átmenetekkel.
Már rég nem kellett a kommunikátor segítsége, megszokott mozdulatokkal feküdtek a helyükre, húzták fejükre a gépeket.
Aztán nem jött a jól ismert bizonytalanság, amivel elszakadtak a valóságtól. Értetlenül néztek össze a bura átlátszó plexi maszkján keresztül, ám a következő pillanatban már meg is jelent a szobában a főorvosnő.
A kórházprogram láthatóan nem tartotta fontosnak, hogy túlzottan élethű hologramként vetüljön eléjük. A fekete hajú, középkorú doktornő kissé átsejlő textúrával inkább valami múlt századi mozifilm kellékének tűnt, ámde megjelenése mégis görcsbe rántotta a férfi gyomrát.
„Karl állapota válságosról irreverzibilisbe fordult. A biokémiai folyamatok alapján csupán órái vannak hátra. Utána már csak elszeparálódó sejtcsoportokat vagyunk képesek életben tartani.”
Bár a doktornő-hologram mozgatta a száját, ezek a gondolatok mind Mike fejében szólaltak meg. Érezte azt is, hogy amennyiben nem lenne fején a gép, most minden bizonnyal szíven ütné, sőt ledorongolná a kegyetlen tényközlés. A feleségére pillantva meg is ijedt tőle, milyen közönyös arccal hallgatja, amit a doktornő mond: hogy a fiúk pár óra múlva halott lesz.
Hallotta ő is, abban biztos volt, hiszen a csalódott grimasza elárulta ezt. Aztán ráébredt, hogy ő sem tud többet beleadni az érzéseibe, mint egy szomorú, lemondó sóhajt. Átkozott endorfin stimulátor!
"Kivételes személyiségük okán azt a döntést hoztuk, hogy kipróbálunk egy kísérleti fázis béta szakaszában járó programmodult. Segítségével nem csak megfigyelhetik, hanem részeivé válhatnak Karl virtuális világának. Mindketten eléggé felkészülteknek számítanak hozzá, hogy a kritikus kockázati érték alatt számíthassunk viselkedésből fakadó komplikációkra.”
Nem volt oka kételkedni a „doktornő” által közvetített gondolatokban. Mike családjának cége már emberöltők óta dolgozik ennek a technológiának a tökéletesítésén. A legendás nagyapa után hívják kapuknak ezeket a burákat. Kapu, amin át beléphetsz a virtualitás valóságába! A sors morbid fricskája, hogy most ezen keresztül kell utoljára találkozniuk Karllal. Nem mintha a szkafander szerű védőruházat, amivel a vírustól próbálják megóvni őket, közvetlenebbé tenné a hús-vér találkozást.
„Azonban arra mégis figyelmeztetem mindkettőjüket: már korábban tapasztalhatták, hogy a gyermeki elmében a realitás másképp érvényesül. Fogadják el a tapasztalatokat, megváltoztatni már amúgy sem lesz értelme semmit. Ha erőszakosan változtatnak Karl képzeletvilágán, gyermekük utolsó érzelme a kétségbeesés lesz.”
Mike aggódva pillantott át a feleségére. Neki még nehezebb feladatnak tűnhet majd elfelejteni a találkozáskor, hogy a kegyetlen valóság teljesen más, mint amit a gyerek maga köré képzel csendes kis agonizációjában. Talán mégsem kéne...
„A testük fizikai kapcsolatán keresztül végig tudjuk majd szabályozni, hogy szervezetükben a kiegyensúlyozott hormonháztartás fennmaradjon. Néhány impulzussal elhalványítjuk a valós ingereket, így a virtuális élmény teljesen azonos lesz azzal, amit Karl is tapasztal. Egyedül a tudatos döntéseikkel okozhatnak zavart.”
A megnyugtatásul szánt tényközlés felkavarta Mike-ot. Nem állhatta, amikor a gép olvasta a gondolatait. Mégsem tiltakozott, inkább azon kezdett el rágódni, milyen kényes kérdésekkel jöhet majd a fiú, amikor találkoznak. Két hónapja kómában fekszik. Mit mond, ha kérdi, hol voltak ilyen sokáig? Hogy mondja el, hogy nem is találkozhatnak többé?
„Karl nem tud róla, hogy haldoklik, tehát nem is búcsúzkodni kell tőle, hanem egy családi élményt nyújtani a számára. Az időérzékelése teljesen irreális, társaságigényét virtuális karakterekkel elégítjük ki. Az önök másolata is elkészült, szükség esetére.”
Mike-ot zavarta ez a megfogalmazás. Szükség esetére? Talán eddig Karlnak nem is volt szüksége rájuk?
„A program betöltődött. Számításunk szerint egy karácsonyi ünnep a leginkább megfelelő keret, tehát készüljenek erre.”
Mike tiltakozni akart, hiszen még azt sem dolgozta fel, amit a fiáról tudott meg az imént, pláne nem volt elkészülve egy derült égből lecsapó karácsonyozásra, de mielőtt még kigondolhatta volna a válaszát, agyát elborította az a bizonytalan érzés.
S a bizonytalanság egyre csak nőtt. Egyedül volt. Carla sehol. Úszott valami szürke ködben, megvakulva, megsüketülve, pedig máskor ennyi idő alatt már régen ott lebegtek a vidámpark és Karl felett láthatatlanul. Nézhették, ahogy egyik géptől a másikig sétál, kipróbál ezt, kipróbál azt, utána a foglalkoztató sátrak valamelyikében építőzik, vagy rajzol – megható, milyen gyakran kerültek ők is az alkotásokra –, majd általában az ugrálóban kötött ki, ahol elalvásig tombolt a gumiszőnyegen, virtuális pajtásai és a félelmetes méretű plüssállatai között...
Most viszont olyan ez a lebegés, mintha elromlott volna a csatlakozás, és az üzemzavar aggodalmasan hosszúra nyúlik.
Mike-ban az egyre növekvő feszültség már kicsi híján pániknak adta át a helyét, amikor hirtelen mégis inkább nevethetnékje támadt.
A szürkeség oszlani kezdett, de az első, amit meglátott maga előtt, nem a felesége volt, hanem néhány táncoló hópehely. Nem fázott, pedig lehelete jól látszott minden légvételnél. Lábában óvatos lassúsággal ismét érezni kezdete a súlyát, mintha eddig nyakig érő vízben állt volna, amit most szépen leeresztettek róla. Bőrén is ezt érezte, és ahogy magára nézett, immáron tényleg felkacagott: egy szál leopárdbőr ágyékkötőben feszített a hóesésben.
Lépett néhányat előre, mert a ködös hóesésen túl mintha felsejlett volna valami határozott körvonal. Meztelen talpa alatt ropogott a hideg hó, ám ez nem volt kellemetlen, inkább kicsit csiklandós.
A körvonal egy barna plüssmackójelmezbe bújtatott feleséget takart. Carla csillogó szemmel, mosolyogva fogadta, mindkét kezével tréfásan a fejrészre varrt plüss antennákra mutatott, jelezve, hogy ő nem közönséges maci ám!
„Ezekkel az antennákkal telepatikusan tudok kommunikálni, még az olyan primitív ősemberekkel is, mint te vagy!” – hallotta Mike a fejében. Ő erre vigyorogva a méretes, fekete rasztaszakállába túrt, hogy megvakarja az állát, és meg se próbált válaszolni. Tudta, hogy ő még nincs azon a szinten, hogy tagolatlan nyökögéseken és ordításokon túl bármi értelmeset ki tudna fejezni. Inkább kőhegyű lándzsájának durván faragott fanyelébe kapaszkodva azon ügyeskedett, hogy az egyik lábával megvakarja a másik vádliját, nem sokkal térdhajlat alatt.
A köd közben egyre messzebb hömpölygött tőlük, és ahogy felszabadult a látóhatár, már feltűnt, hogy a hó, amiben állnak, egy hegy tetejét fedi porcukorragyogással, de annak is csak a peremét, és az oldalát, mivel a hegycsúcsot egy irdatlan átmérőjű és felfoghatatlan magasságú karácsonyfa birtokolja. Azt, hogy karácsonyfáról van szó, Mike onnan találta ki, hogy a világosbarna törzsön feltekintve már látta az oszló ködben a legalsó ágakat, amiken akkora színes üveggömbök függtek, mint egy-egy lakóház. Méghozzá kényelmes, többszintes lakóház. Elfáradt a nyaka, mire végigbámult a feje fölé nyúló ágon.
„Nézd ott jönnek!” – hallotta Carla-t a fejében, és látta, hogy az asszony lefelé mutat a hegyoldalon.
Félelmetes sebességgel vágtatott feléjük egy jegesmaci, fejéről majd lerepült a piros, bojtos sapka, a hátán pedig indián bőrruhában ott lovagolt Karl. Félig feltérdelve az irdatlan állat hátán, fél kezével a karácsonyi díszkantárt markolva, másikban a fekete varázslókalapját lengetve rikoltozta:
– Anyu, apu! Jövök!
Ezt mire nagyjából hatodszorra elismételte, már oda is ért. A jegesmaci a fenekén csúszva egy közel húszméteres féktávon állt meg közvetlenül előttük. Karl laza vagánysággal szánkázott le a hátáról, aztán összecsuklott, mint a colstok. Mike ugrott oda, és karolta fel, majd a felesége karjaiba került, aki csak babusgatta, miközben Karlból megállíthatatlanul dőlt a szó:
– Egészen a hegy legeslegaljától vágtattunk, és már a hóban jöttünk, amikor felnézek, és láttam, hogy itt ez a csuda nagy fa, és akkor mondta maci, hogy ezekben a gömbökben laknak a Télapó manói, akik a fa törzsében készítik a játékokat, mert a gömbökben a családok laknak, és a törzs meg a város, és ott van a gyár, és ott iskola is van, ahová járhat akárki, aki eléggé jó gyerek a Télapó szerint... – gyors levegővétel: – ha pedig csak úgy szánkózni akarok, akkor maci megígérte, hogy felhoz akármikor, mert ez neki meg se kottyan, úgyhogy amikor nagy leszek én is ilyen piszok gyorsan fogok tudni futni, meg ilyen sokáig...
...aztán liften mentek fel a gyárig, ahol végeláthatatlan termekben, meg kisebb benyílókban és amúgy a fa egy hatalmas odvának ezer zegében-zugában, a földön, asztalnál vagy széken ülve kalapáltak, meg fúrtak, meg faragtak a zöldsapkás manók. Egy csomóan szaladgáltak is, és tornáztak, meg bohóckodtak, pillanatok alatt magukkal ragadták Karlt, aki olyan akrobatikus ügyességgel ugrált együtt velük, hogy muszáj volt nevetni rajtuk. Aztán, amikor Karl leállt kicsit, hogy kifújja magát, néhány manó kivált a többiek közül, és beszédes mozdulatokkal jelezték, hogy valami nagyszerűt akarnak mutatni nekik. Végigmentek egy csomó kanyargós folyosón, a falakon mozgó képek meséltek száz mesét, és egyszer csak elérkeztek oda, ahol lehetett zenélni, és mindhárman tudtak játszani azon a trombitán, hegedűn és xilofonon, amit a kezükbe nyomtak a karcsú, aranyszemű tündék. Nagyon jó zenét csináltak, sokan táncra perdültek, sőt máshonnan is ide tódultak, hogy lássák, ki ez a tehetséges család. Mike roppant büszke volt, hogy a fia ilyen jól tud hegedülni, és valahogy semmi nehézséget sem jelentett trombitával követni őt. A végén meg tapsot kaptak. Amikor meg éhesek lettek, átmentek egy elegánsan feldíszített terembe, ahol ételekkel megpakolt, hosszú asztalok mentén lehetett sétálni, és eszegetni. Kicsit szétszéledtek, mert mindenkinek máshol volt kedvére való falat, de hamarosan Karl azzal a hírrel rohant vissza hozzájuk, hogy ez itt egy szülinap. Mike helyeslően bólogatott, mialatt Karl lelkendezve előadta, hogy igazából a Karácsony az szülinap, ezért zsúr, és akkor ezért lehet itt kekszet enni, ezért van csokis tej szívószállal, lufik, szerpentin. Továbbá azt is elárulták neki, hogy ez a manóknál az év vége is, úgyhogy az egyik vastag ágra kimentek megnézni egy olyan tűzijátékot, hogy Karl üvöltött az elragadtatástól, ugrált és tapsolt minden nagyobb pukkanás után, de azért a durranások alatt szorosan Mike-hoz bújt. Ő viszont a lándzsája nyelét szorította veszettül, mert bár nem mutatta, neki is veszélyesen közelinek tűnt, amikor egy-egy petárda szinte a szemük magasságában robbant szét. Aztán megint találkoztak macival, aki kólát ivott szívószállal egy rakás másik jegesmaci között üldögélve, és mondta, hogy még pihen egy kicsit, de aztán tőle akár fel is mászhatnak a fa csúcsára dísznek. Valahonnan mindhárman tudták, hogy ez vicc volt, mert igazából a Nap és a Hold versenyeznek, hogy melyikük tud többször csúcsdísz lenni, és eddig a Hold vezet eggyel.
Egy gömbbe is elmentek, mert néhány manógyerek meg akarta mutatni Karlnak, hogy hol laknak. Úgy függött az utcaszéles ágon, mint egy gigantikus alma, ami kukacos, de itt a manók rágták ki a belsejét. Igazából üvegből készült, és belülről ki lehet látni rajta halványan. A közepén csigalépcső vezetett a felső, középső és alsó szintek között, és Mike-nak kint kellett hagyni a kőlándzsát, nehogy beleüsse véletlenül a falba, mert akkor szilánkokra hullik az egész.
Utána Mike-ot arra kérte Karl, hogy segítsen lecipelni nekik egy tűlevelet. Merthogy akkora tűlevelei nőttek ennek a fának, hogy egy olyannal három manógyerek megy a hóba szánkózni, pedig azok Karlnak majdnem a mellkasáig értek. Amikor aztán újra a fa tövében, a hibátlan hóval borított hegyoldalnál álltak, a manógyerekek visítva hívták a fiút, hogy csússzon velük. Akkor Karl odafordult Mike-hoz és Carla-hoz:
– Anyu, apu, mehetek szánkózni a manógyerekekkel?
Mike a végtelenbe vesző hegyoldalt nézte, az alant gomolygó szürkésfehér ködöt, és talán akkor sem talál szavakat, ha lettek volna neki. A felesége is csak tétován billegette az antennáit, az érzései most a szemén áramlottak keresztül. Félre is fordult gyorsan.
Karl értetlenül várt a válaszra, de szerencsére ekkor feltűnt a jegesmaci, akinek nagyon jó füle volt, és már messziről brummogta:
– Te Karl, ha most lemész szánkózni, mikorra érünk vissza Oroszlánhoz? Szerintem már a fát is összeszedte a tábortűzhöz!
Erre már Karl is elkomolyodott. Odament anyjához, apjához, kézen fogta őket, és nagy-komolyan felnézett rájuk:
– Mennem kell. Idő van.
És akkor súlyos csend lett.
Mike egy hosszú pillantást váltott Carla-val, majd amikor érezte, hogy megkapta a szükséges hormonokat a folytatáshoz, egy mély sóhajjal leguggolt a fiához, megcsókolta mindkét oldalról, és beleborzolt az üstökébe. A mosolya azért nem sikerült túl fényesre, de ezen segített a rasztaszakáll. Csodálattal figyelte, ahogy a felesége, arcán porcelánmosollyal, szintén kiosztja fiúknak a búcsú puszit, kicsit még incselkedik is vele az antennáival, aztán kis toszítással elindítja a jegesmaci felé.
Mike a felesége kezét szorongatva nézett a távozók után. Az óriási jegesmaci, fehér bojtos, piros sapkával a fején, és hátán a pöttöm, indián bőrruhás kisfiú eltűntek a hegyoldalon felkúszó ködben, ami aztán a fát is eltakarta előlük, végül már egymást sem látták. Majd a szürke köd is szétoszlott a csöndes kis szoba illatosított levegőjében.
Mike sokáig nem merte levenni a burát a fejéről. Újabb és újabb sírásrohamok borították el, amiket csak az endorfin stimulátor tudott semlegesíteni. Végül Carla emelte le róla a plexi maszkot, s vonta puha válla rejtekébe a férfi fejét.
– Ez ellen ne küzdj – szipogta a fülébe. – Karácsony van, szabad sírni.
Később üvegfal mögül nézték, ahogy a túloldalon az önműködő ágy elszállítja a kis testet. Valamennyire emlékeztetett ahhoz, akivel pár órája együtt karácsonyoztak, de csak csúnya torzója volt annak, megsárgult, koponyára aszalódott bőrével, ritkás hajával. A többit szerencsére elfedte a gumitakaró. Alig gurult el a szerkezet, Mike máris elindult kifelé. Ez a teljesen zárt védőruha, amit fel kellett venni ide, szinte fojtogatta. Már túl volt a nehezén, és ezzel az utolsó képpel végleg megbékélt.
Annak idején a nagyapja, Bill majdnem az egész vagyonát rááldozta, hogy úgy mehessen el, mint most a dédunokája. Tessék. Ő most akár az egész céget eladhatta volna, akkor sem vásárolhatta volna meg Karlnak azokat az éveket, amiket az öreg megélhetett. De ő legalább már biztos lehet benne, hogy jó úton halad. Hamarosan túl lesznek a béta teszten és akkor mindenkinek megadhatja azt a bizonyosságot, amit most ő érez. Tud. Hogy Karl boldog.
Amikor kinyitotta a szemét, első pillantása a teljesen leégett tábortűzre esett. A földbe szúrt nyárson félig csócsált, kissé kormos kolbász emlékeztetett a tegnap esti, pompás lakomára. Következőnek Oroszlánt vette észre, aki az avaron nyújtózott, és éberen csillogó gombszemeivel figyelte őt. Mivel soha nem csukta le őket, kiváló őrzője volt az alvóknak, ezért is szeretett elaludni a közelében. Körülötte ébredezett az egész erdő, a lombsátron keresztül hallotta a körben mindenfelé éneklő madarakat.
Nem emlékezett, mikor aludt el, csak arra, hogy miután jegesmaci elbúcsúzott, még nagyon késő éjszakáig mesélte Oroszlánnak, hogy mi minden történt vele a karácsonyozáskor.
Kicsit ugyan meghalványultak az élmények így reggelre, de nem bánta. Egyedül azt nem értette, anyu és apu miért búcsúzkodtak annyit: most, hogy már tudja, hol laknak, bármikor elmehet hozzájuk.
Krystohans
Az Animáció Világnapja 2010
2010. Okt. 21, csütörtök 09:37
Kategória: Terra News
Az Animáció Világnapja
Az Animáció Világnapja tervezett debreceni programja:
A Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár és Művelődési Központban, (Debrecen, Bem tér 19.) október 28-án, csütörtökön délelőtt 10:00-tól egészen a 18:00-ig, zárásig ingyenes vetítésekkel várjuk a művészi animációk kedvelőit. A programot két részre bontjuk, felnőtteknek és gyerekeknek két külön helyen folynak vetítések.
A gyerekeknek a Gyermekkönyvtár Szivárványszínpad részét alakítjuk át a vetítésekhez
Nyitás után egy olasz összeállításal indítunk.
Utána az Egon és Dönci magyar 3D animációs mozit vetítjük.
Délután kerül sor a Naranzs, Minyon, Dartanyan, és a Huhu francia válogatásra.
A filmválogatások között a Magyar népmesék és Rumcájsz kalandjai kerülhetnek vászonra.
A nagykorúakat a földszint másik végében, a Hírlapolvasóból nyíló oktatóteremben várjuk.
Itt nyitás után Patrovits Tamás munkáiból mutatunk be egy csokorra valót
Utána Best of KAFF címen a magyar animációs munkákból egy szélesebb körű válogatás következik
Délután a rendezvény fő szrvezőjének, az ASIFA-nak a válogatása jön, s mert idén ünnepli 50. évfordulóját a szervezet, várhatóan egy nagyobb, "Best of" válogatást küldenek. Ennek a vetítését tervezzük zárásig.
A műsorváltoztatás jogát a szervezők fenntartják.További információk a Méliusz Könyvtár honlapján olvashatók.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk! (A büfé is jó!)
A Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár és Művelődési Központban, (Debrecen, Bem tér 19.) október 28-án, csütörtökön délelőtt 10:00-tól egészen a 18:00-ig, zárásig ingyenes vetítésekkel várjuk a művészi animációk kedvelőit. A programot két részre bontjuk, felnőtteknek és gyerekeknek két külön helyen folynak vetítések.
A gyerekeknek a Gyermekkönyvtár Szivárványszínpad részét alakítjuk át a vetítésekhez
Nyitás után egy olasz összeállításal indítunk.
Utána az Egon és Dönci magyar 3D animációs mozit vetítjük.
Délután kerül sor a Naranzs, Minyon, Dartanyan, és a Huhu francia válogatásra.
A filmválogatások között a Magyar népmesék és Rumcájsz kalandjai kerülhetnek vászonra.
A nagykorúakat a földszint másik végében, a Hírlapolvasóból nyíló oktatóteremben várjuk.
Itt nyitás után Patrovits Tamás munkáiból mutatunk be egy csokorra valót
Utána Best of KAFF címen a magyar animációs munkákból egy szélesebb körű válogatás következik
Délután a rendezvény fő szrvezőjének, az ASIFA-nak a válogatása jön, s mert idén ünnepli 50. évfordulóját a szervezet, várhatóan egy nagyobb, "Best of" válogatást küldenek. Ennek a vetítését tervezzük zárásig.
A műsorváltoztatás jogát a szervezők fenntartják.További információk a Méliusz Könyvtár honlapján olvashatók.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk! (A büfé is jó!)
A 3D-s magyar film. Szuper!
Kedves Érdeklődő!
Debrecenben idén negyedik alkalommal kerül megszervezésre Az Animáció
Világnapja. Az ASIFA nemzetközi szervezet animációs művészek felajánlott filmjeiből állít össze egy ízelítőt, ami nem a reklám és a szórakoztató ipar szolgálatát, hanem a magasabb művészi értékeket képviseli.
Szeretném előre bocsátani, hogy ezek a filmek - a kevés kivételtől eltekintve - nem állnák meg a helyüket az internetes videómegosztó oldalakon, vagy a televíziós rajzfilmcsatornákon. Nem oda készültek. Egy személyesebb üzenetet hordoznak, többet adnak az alkotókból, kevesebbet a felületes ingerekből, és a látványvilág szolga, nem pedig vezér.
Sokszor találhatjuk majd magunkat egy gyönyörű vizuális környezet idegen kontextusába szédülve, s felteszem, nem mindig lesz lehetséges az új szabályrendszer felállítása a produkció végéig.
Kell a szünet. Kell, hogy szimpla befogadóknál többként, kommunikatív félként nézzük, beszéljük, vitassuk meg mindazt, amit a világ minden tájáról üzennek nekünk. Érdemes mögé gondolni azt a kultúrát, azt a társadalmi közeget, amiből kiformálódott, felépült, megtöltődött mondanivalóval egy-egy film. Talán néha legyinteni kell, „Nem
értem” - mérgesen, de érdemes ekkor is tudni azt, hogy ezek az alkotások egy hatalmas háttéranyagból, évek alatt szelektálódtak ki, hogy reprezentáljanak, mementót állítsanak egy korszaknak, egy népnek.
Természetesen a legifjabbak sem maradhatnak szellemi táplálék nélkül, főleg, hogy Magyarországon még mindig nekik készül az animációk többsége.
Ebből a szempontból is állítottunk hát össze válogatásokat, remélem sokuknak lesz az őszi szünet egyik tartalmas, szórakoztató időtöltése. Talán néhányukban megragad egy-egy üzenet, talán pár év múlva pont ezért fordulnak majd az animáció, mint önkifejező eszköz
felé.
Celluloidra festett és rajzolt alakokat mozgatott, elevenített meg – animált – egy színpadra vetítve Emile Reynaud saját, quasi filmvetítőjével az 1800-as évek végén, ezért tekintik az animációsfilm atyjának a Lumiere-testvérek találmánya előtt alkotó művészt. A produkciót – az Optikai Színháznak nevezett vetítést – először 1892. október 28-án láthatta a nagyközönség Párizsban, ezért ünnepli ezt a napot immár öt éve az Animáció Világnapjaként a műfaj világszervezete (ASIFA).
Ingyenes vetítés
Nem először csatlakozik vidéki helyszín a világnap magyarországi rendezvénysorozatához 2010. október 28-án. Vasárnap 10 órától Debrecenben, a Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár és Művelődési Központban ingyenes vetítések követik egymást.
A programok párhuzamosak a budapesti rendezvényekkel, így kiemelt szerepet kapnak az ASIFA társult országainak válogatásai. Megnézhetik az érdeklődők a hazai Moholy-Nagy Művészeti Egyetem diplomafilmjeit, és egy válogatást a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál rövid műveiből.
A 10 óra után kezdődő vetítések ingyenesek, ez feltétele a nemzetközi világnapnak.
A „Kapu Távoli Világokra” Szerepjáték, Képregény, Fantasy és Science-Fiction Egyesület programjait a Meddgyesi gimnáziumba szervezte – tájékoztatott Tóth Anikó, az egyesület vezetője.
Életben tartani
A hetvenes-nyolcvanas évek animációsfilmjeiről írtak a szakemberek a kilencvenes években, ha a kortárs animációra tértek. Az elmúlt évtizedben ugyanis nem állt túl rózsásan a helyzet, alig készült magyar munka a pénzhiány miatt. A Mézga-családhoz vagy a Vukhoz hasonló televíziós sorozatok megszűntek, meghalt az animáció, mely eltartja a szakmát és a közönséget. Ma sem jó igazán e műfaj sorsa, de egyre javul. A Magyar Animációsfilmes Szakmai és Érdekvédelmi Egyesületet (Manifeszt) egyik célja kulturális missziót betölteni ezügyben. Ennek része a világnap: hat éve csatlakozott a világszervezethez; egyúttal a világnap programjaihoz – ismertette nemrég Patrovits Tamás, a Manifeszt elnöke.
Debrecenben idén negyedik alkalommal kerül megszervezésre Az Animáció
Világnapja. Az ASIFA nemzetközi szervezet animációs művészek felajánlott filmjeiből állít össze egy ízelítőt, ami nem a reklám és a szórakoztató ipar szolgálatát, hanem a magasabb művészi értékeket képviseli.
Szeretném előre bocsátani, hogy ezek a filmek - a kevés kivételtől eltekintve - nem állnák meg a helyüket az internetes videómegosztó oldalakon, vagy a televíziós rajzfilmcsatornákon. Nem oda készültek. Egy személyesebb üzenetet hordoznak, többet adnak az alkotókból, kevesebbet a felületes ingerekből, és a látványvilág szolga, nem pedig vezér.
Sokszor találhatjuk majd magunkat egy gyönyörű vizuális környezet idegen kontextusába szédülve, s felteszem, nem mindig lesz lehetséges az új szabályrendszer felállítása a produkció végéig.
Kell a szünet. Kell, hogy szimpla befogadóknál többként, kommunikatív félként nézzük, beszéljük, vitassuk meg mindazt, amit a világ minden tájáról üzennek nekünk. Érdemes mögé gondolni azt a kultúrát, azt a társadalmi közeget, amiből kiformálódott, felépült, megtöltődött mondanivalóval egy-egy film. Talán néha legyinteni kell, „Nem
értem” - mérgesen, de érdemes ekkor is tudni azt, hogy ezek az alkotások egy hatalmas háttéranyagból, évek alatt szelektálódtak ki, hogy reprezentáljanak, mementót állítsanak egy korszaknak, egy népnek.
Természetesen a legifjabbak sem maradhatnak szellemi táplálék nélkül, főleg, hogy Magyarországon még mindig nekik készül az animációk többsége.
Ebből a szempontból is állítottunk hát össze válogatásokat, remélem sokuknak lesz az őszi szünet egyik tartalmas, szórakoztató időtöltése. Talán néhányukban megragad egy-egy üzenet, talán pár év múlva pont ezért fordulnak majd az animáció, mint önkifejező eszköz
felé.
Celluloidra festett és rajzolt alakokat mozgatott, elevenített meg – animált – egy színpadra vetítve Emile Reynaud saját, quasi filmvetítőjével az 1800-as évek végén, ezért tekintik az animációsfilm atyjának a Lumiere-testvérek találmánya előtt alkotó művészt. A produkciót – az Optikai Színháznak nevezett vetítést – először 1892. október 28-án láthatta a nagyközönség Párizsban, ezért ünnepli ezt a napot immár öt éve az Animáció Világnapjaként a műfaj világszervezete (ASIFA).
Ingyenes vetítés
Nem először csatlakozik vidéki helyszín a világnap magyarországi rendezvénysorozatához 2010. október 28-án. Vasárnap 10 órától Debrecenben, a Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár és Művelődési Központban ingyenes vetítések követik egymást.
A programok párhuzamosak a budapesti rendezvényekkel, így kiemelt szerepet kapnak az ASIFA társult országainak válogatásai. Megnézhetik az érdeklődők a hazai Moholy-Nagy Művészeti Egyetem diplomafilmjeit, és egy válogatást a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál rövid műveiből.
A 10 óra után kezdődő vetítések ingyenesek, ez feltétele a nemzetközi világnapnak.
A „Kapu Távoli Világokra” Szerepjáték, Képregény, Fantasy és Science-Fiction Egyesület programjait a Meddgyesi gimnáziumba szervezte – tájékoztatott Tóth Anikó, az egyesület vezetője.
Életben tartani
A hetvenes-nyolcvanas évek animációsfilmjeiről írtak a szakemberek a kilencvenes években, ha a kortárs animációra tértek. Az elmúlt évtizedben ugyanis nem állt túl rózsásan a helyzet, alig készült magyar munka a pénzhiány miatt. A Mézga-családhoz vagy a Vukhoz hasonló televíziós sorozatok megszűntek, meghalt az animáció, mely eltartja a szakmát és a közönséget. Ma sem jó igazán e műfaj sorsa, de egyre javul. A Magyar Animációsfilmes Szakmai és Érdekvédelmi Egyesületet (Manifeszt) egyik célja kulturális missziót betölteni ezügyben. Ennek része a világnap: hat éve csatlakozott a világszervezethez; egyúttal a világnap programjaihoz – ismertette nemrég Patrovits Tamás, a Manifeszt elnöke.
A világnap magyarországi programjait a főváros helyszínei mellett a debreceni Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár és Művelődési Központ fogadja be.
A Méliusz Központ gazdag gyűjteménnyel színes rendezvények sokaságával várja látogatóit. Állományunkban több mint 300.000 dokumentum található. Ennek legnagyobb része könyv, de közel 2000 videó és 1200 DVD film, 200 szakfolyóirat is található a gyűjteményben. A DVD állományban gyermekek és felnőttek számára egyaránt találhatók filmek.
Teljes állományunk kereshető a www.hbmk.hu és www.meliusz.hu
weboldalon. Itt számos hasznos információt is találnak az érdeklődők.
A könyvtár látogatói elsősorban diákok és az élethosszig tartó tanulás révén a felnőttoktatásban résztvevők, de aktív dolgozók és nyugdíjasok is örömmel használják a 2008-ban átadott új, klimatizált, komfortos, kényelmes és barátságos épületet.
Beiratkozott olvasóink különböző mélységű ismeretterjesztő és tudományos munkákat szépirodalmi műveket kölcsönözhetnek, melyekből 60.000 szabadpolcon várja az olvasni vágyókat.
Nyelvi részlegünkben az iskolán kívüli nyelvtanuláshoz biztosítunk könyveket, munkafüzeteket, hangzó mellékleteket.
E részlegben találhatók verselemzések, szépirodalmi műveket elemző kötetek, monográfiák, tanulmányok a világirodalom különböző területeihez. Gazdag kínálatunk van a magyar, angol, német, francia, orosz irodalom klasszikusairól, de kortársírókról és költőkről is.
Helyismereti gyűjteményünkben a Hajdú-Bihar megyére, Debrecenre és a történelmi Bihar vármegyére vonatkozó nyomtatott dokumentumokat (könyveket, újságokat, egyéb dokumentumokat) őrzünk. Helyismereti adatbázis segítségével egyedi informácók nyerhetők kutatásokhoz, dolgozatokhoz.
Itt található képeslap- és aprónyomtatvány gyűjteményünk is.
Kézikönyvtári állományunkban általános és szaklexikonok, enciklopédiák, a különböző tudományágak alapvető összefoglaló művei, címtárak, adattárak, művészeti albumok, évkönyvek, jogszabálygyűjtemények, szótárak, térképek kerültek elhelyezésre.
Ebben a teremben állnak olvasóink rendelkezésére a jogi tájékoztatást szolgáló eszközök különböző formái is: a közlönyök , a Kódexpress és a Complex DVD-jogtár adatbázisa a legfrissebb jogszabályokkal és hatályos joganyagokkal.
Az olvasóterem számítógépein biztosítjuk a különböző on-line és CD adatbázisok használatát, segítséget nyújtva ezzel a művelődni, tanulni vágyóknak.
A hírlapolvasóban napilapok, színes magazinok állnak valamennyi látogatónk rendelkezésére.
Beíratkozott olvasóknak kedvezményes az internetezési lehetőség.
Családias környezetben 16 éves korig ingyen használhatják a diákok gyermekkönyvtári részlegünket. Megtalálhatók benne: könyvek, mese kazetták, hangoskönyvek, diafilmek. Rendszeresen szervezünk csoportos foglalkozásokat óvodások és iskolások számára. Közkedveltek a teljes családokat megmozgató bábelőadások, kézműves foglalkozások, író-olvasó találkozók.
Állandó és időszaki kiállításokkal, színvonalas rendezvényekkel várjuk a megye lakosságát.
Segítünk az információforrások elérésében, használatában, az információk értékének megértetésében; megteremtjük a tudományok iránti érdeklődés és kutatás feltételeit.
A tudás legjavát adjuk! - Csontosné Skara Ilona
A cikket készítette: Krystohans - ha kell egy JÓ honlap
E-bookjaimból ITT válogathatsz!
Megosztás: 
Gorwick
2010. Okt. 11, hétfő 02:52
Kategória: Terra virtuvilágok
Gorwick
A cikket készítette: Krystohans - ha kell egy JÓ honlap
E-bookjaimból ITT válogathatsz!
Írásaimat a mobilodon is olvashatod, a http://wap.krystohans.222.hu oldalon. Regisztráláshoz küldd a "222 krystohans" kódot (persze idézőjelek nélkül!) a 06-90-612113 SMS számra (kb.200 Ft)! Jó szórakozást!
Gorwick történelméről:
Gorwick krónikáinak már első lapját is vérrel írták: Pyarron szerint 1445-ben, a Bel-Corma család gyengülésével párhuzamosan tettek szert a Sadlek tartománybeli romlásszekták olyan hatalomra, melynek birtokában szembefordulhattak a shadoni koronával, s nem is késlekedtek, hogy életrevalóságukat bizonyítsák. A démonimádó mozgalom élén egy kalandor-pap, Raquo Amanovik állt - ő teremtett egységet az egymással marakodó szekták között, majd fanatikus nyáját pusztító hadjáratban észak, a Gályák Tengere felé vezette.
A fekete mágiával, sötét szertartások szakrális hatalmával támogatott ,,sereg" folytonos harcok közepette jutott a Berrana roda-fokig, s majd' kétszáz hajót ragadott el a királyi flottától. Az üldöző rajokat a hagyomány szerint maga Ranagol szórta szét az új haza partjainál; a zátonyok közt kibontakozó ütközetben, mint mondják, húszezer lélek veszett oda. A vereség egyszerre jelentett kudarcot és megkönnyebbülést Shadon számára: bár gyászolta elesett fiait, fellélegzett, hogy a háború fellegei ily hamar eloszlottak.
Amanovik Gorwicknak, Szent Földnek nevezte el a kosfejűtől nyert országot, öt esztendő leforgása alatt leigázta annak őslakóit, és a Pyarron szerinti 1447-ben királlyá koronázta magát. Hitszegése gyümölcseit egészen 1456-ig élvezhette - ekkor tűntek fel Gorwick partjain a shadoni karavelek, ekkor tették lábukat Amanovik megszentelt földjére az anyaország inkvizítorai. A hajók gyomrából fegyelmezett, talpig vasba öltözött harcosok özönlöttek elő, s két napra rá fövenybe taposták az újsütetű uralkodó megfáradt seregét. A honfoglalók, nyomukban Domvik bosszúszomjas kardforgatóival, mind északabbra szorultak. A védekező harcmodorból sátoros életmód, a csatákból szűntelen bújócska vált a mai Warvik, Rokmund és Abrado tartományokban; a tizedik év végére Amanovik kétségbeesetten könyörgött istene segedelméért.
A segítség az alapítást követő huszadik esztendőben érkezett, de nem a Külső Síkok beláthatatlan homályából, hanem Ynev egy nemkevésbé sötét tájáról, a Kosfejű evilági birodalmából: a Ranagol-fattya félisten, a kráni Shackallor személyesen ajánlotta fel pártfogását a gondokban megőszült egyházfinak. Támogatása kézzel fogható bizonyítékaként a Vérkövet hagyta hátra, ezt a legendás, azóta elveszett tárgyat, melynek hatalmáról nem szólnak a legendák - a vele érkezett hollófekete hajú, vágott szemű harcosokéról annál inkább. Beszélnek különös kardjaikról, táncot idéző küzdőstílusukról, s arról a csillagtalan éjszakáról, amikor a shadoniak vérbe fagyva találták papjaikat és hadvezéreiket. A háború menete megfordult. Kránból mind több vágottszemű harcos érkezett; magukkal hozták asszonyaikat, tanítóikat, s új hazájukul Gorwick fenségesen komor hegyeit választották. Elsősorban Abrado és Warvik ormainak árnyékában telepedtek le, s mindenütt fejvadász közösségeket, corgákat alkottak.
Gorwick, miután elűzte a shadoni katonákat, virágzásnak indult. Az Abadanából áttelepült dzsadokat a Corradoloson (a Shibara folyó helyi neve) túlra szorították. Amanovik élete alkonyán öt tartományra osztotta királyságát, helytartóvá saját fia mellett vezéreit, két általa kinevezett bíborost és két herceget emelt. Ranagol gorwicki éveinek ötvenedikében vette magához lelkét; fia és annak örökösei több, mint egy évezreden át uralkodtak népe felett a nagy előd nevében.
Ez sem volt persze békés időszak. A nyughatatlan harcosok körében mindennaposak voltak a belvillongások, Gorwick hódító és védekező háborúkat viselt Shadonnal, össze-összeugrott Al-Abadanával, s nyögte erőskezű királyai jármát. A Szent Földön élők lassanként megbékéltek saját természetükkel, a pallosjogot bírtoklók megalkották a törvényeket, a nemes famíliák a századok során tovább nemesedtek. A nyelv és az arcvonások átalakultak, alig emlékeztettek már a shadonira: a fagyos kráni vér elkeveredett, feloldódott a forró shadlekiben. Gorwick lakói könyörtelen, mégis vidám, léha, ám nagyra hivatott néppé lettek.
Az ősi törvényt, az Amanovik család primátusát elsőként Warvik bíborosa kérdőjelezte meg. Az Úr Ranagol 1378. esztendejében az Amanovik család és a Danavik dinasztiák hatvan esztendős öldöklő háborúba hajszolták az országot, melyből az meggyengülten, Warvikról lemondva került ki. A hatalomra áhítozó családok vérszemet kaptak: a rákövetkező öt évtized alatt sorra nyílvánították magukat függetlenné. A helyzetet tovább nehezítette, hogy az Úr Ranagol 1217. esztendejében Shadon királya és uralkodóhercege közös büntetőhadjárattal ünnepelte kiegyezését: Domvik kegyelméből ismét hasas bárkák vetettek horgonyt gorvik öbleiben, ismét a fövenyre léptek a vasba öltözött emberek, a mindegyre szédelgő Amanovikok pedig képtelenek voltak ütőképes sereget állítani ellenük. A Szent Föld az országalapító idejében került utoljára ily közel a bukáshoz.A három északi tartomány tudomást sem vett a déliek bajáról, csak a végső pillanatban küldött felmentő csapatokat, miután az Amanovikok lemondtak a trónról, beérve saját birtokuk bíborosi karszékével.
Két évszázadnyi trónviszály következett, melyben az Akvilonát uraló Salanovik bíborosi dinasztia - mit tesz a véletlen - hírmondó nélkül kihalt. A gazdátlan tarományra Abrado hercege tette rá leggyorsabban és legerőteljesebben a kezét, ám az Úr Ranagol 1412. Esztendejében szerzett új birtokát nem élvezhette soká; a papi uralomhoz szokott nép néhány évtized alatt lerázta a világi igát, főpapjai pedig új bíborost jelöltek maguk közül, elvetve az uralkodói cím örökletes voltát: a sóstavakban gazdag tartományban napjainkig választással gondoskodnak a bíborosi szék betöltéséről.
Az Úr Ranagol 1477. Esztendeje jelentős év Gorwick történetében: ekkor tűnt fel Terda Radovik an Warvik, a kalandor-király, aki háromszáz esztendő után újból egységbe kovácsolta az öt részre szakadt országot. Személye számos kétes szavahihetőségű legendát ihletett, nevét lovagrendek hímzik azóta is lobogóikra - noha Radovik ellentmondásos személyiség volt, aki eredményei mellett számos hibával tette emlékezetessé uralkodása öt esztendejét. Acéllal és vérrel, kegyetlen törvényekkel és kíméletlen önkénnyel békjózta egymáshoz a tartományokat. Warvik históriájának egyetlen világi uralkodója volt; sem előtte, sem utána nem ismerték e földön az uralkodóhercegi rangot - ezt a kisnemesi sorból származó Radovik adományozta önmagának. Bár Gorwick valaha élt legjobb királyaként tisztelik, nem párnák közt, s nem is a csatamezőn halt meg: egy hajnalon szolgái üresen találták ágyát, tárva szobája ablakát - Radoviknak nyoma veszett. Egyes történetírók szerint közeli bizalmasai raboltatták el a Danavikok megbízásából, mások szerint abradói fejvadászok hurcolták hercegük tömlöcébe. Hívei ezzel szemben állították, hogy ráunt a királyi sorsra, és egyszerűen megszökött. A visszatértétől való félelem még egy esztendeig egyben tartotta az országot, utóbb az uralkodó családok (négy ál-Radovik aktív közreműködésével) egy teljes évtizedig marakodtak a trónért, majd helyreállt a régi ,,rend": az ország tartományokra hullott.
Gorwick utóbbi évezredének története mozgalmas, ám nem túl változatos: a Shadonnal vívott ősi háborúság rajtaütésekben, szüntelen tengeri csatározásban merül ki a szorosban és a partmenti szigeteken. Míg a szent céllal meghírdetett hódító hadjáratok Abadana földjére (1826, 1980, 2200, 2224) kudarccal végződnek, az ellencsapás, a Dzsihad mindannyiszor feldúlta és kifosztotta Warvik tartományt. Az ország egyesítésére ez idő alatt is történtek erőtlen - s eredménytelen - kísérletek. Gorwick nagyjai, tőlük szokatlan módon, diplomáciai eszközökkel is próbálkoztak, a politikusok azonban nem boldogultak uralkodóikkal: az Úr Ranagol 2437. esztendejében botrányba fúlt Nagy-Gorwick Tanácsülés világosan bizonyította az arisztokrácia makacsságát. Az utolsó évtized legjelentősebb eseménye már egész Ynev sorsa szempontjából jelentőséggel bír: az Úr Ranagol 2447. esztendejének végén a Corra-dolos túlpartján feltűntek az amund hordák előörsei, ám eleddig nem próbálkoztak átkeléssel.
Gorwick krónikáinak már első lapját is vérrel írták: Pyarron szerint 1445-ben, a Bel-Corma család gyengülésével párhuzamosan tettek szert a Sadlek tartománybeli romlásszekták olyan hatalomra, melynek birtokában szembefordulhattak a shadoni koronával, s nem is késlekedtek, hogy életrevalóságukat bizonyítsák. A démonimádó mozgalom élén egy kalandor-pap, Raquo Amanovik állt - ő teremtett egységet az egymással marakodó szekták között, majd fanatikus nyáját pusztító hadjáratban észak, a Gályák Tengere felé vezette.
A fekete mágiával, sötét szertartások szakrális hatalmával támogatott ,,sereg" folytonos harcok közepette jutott a Berrana roda-fokig, s majd' kétszáz hajót ragadott el a királyi flottától. Az üldöző rajokat a hagyomány szerint maga Ranagol szórta szét az új haza partjainál; a zátonyok közt kibontakozó ütközetben, mint mondják, húszezer lélek veszett oda. A vereség egyszerre jelentett kudarcot és megkönnyebbülést Shadon számára: bár gyászolta elesett fiait, fellélegzett, hogy a háború fellegei ily hamar eloszlottak.
Amanovik Gorwicknak, Szent Földnek nevezte el a kosfejűtől nyert országot, öt esztendő leforgása alatt leigázta annak őslakóit, és a Pyarron szerinti 1447-ben királlyá koronázta magát. Hitszegése gyümölcseit egészen 1456-ig élvezhette - ekkor tűntek fel Gorwick partjain a shadoni karavelek, ekkor tették lábukat Amanovik megszentelt földjére az anyaország inkvizítorai. A hajók gyomrából fegyelmezett, talpig vasba öltözött harcosok özönlöttek elő, s két napra rá fövenybe taposták az újsütetű uralkodó megfáradt seregét. A honfoglalók, nyomukban Domvik bosszúszomjas kardforgatóival, mind északabbra szorultak. A védekező harcmodorból sátoros életmód, a csatákból szűntelen bújócska vált a mai Warvik, Rokmund és Abrado tartományokban; a tizedik év végére Amanovik kétségbeesetten könyörgött istene segedelméért.
A segítség az alapítást követő huszadik esztendőben érkezett, de nem a Külső Síkok beláthatatlan homályából, hanem Ynev egy nemkevésbé sötét tájáról, a Kosfejű evilági birodalmából: a Ranagol-fattya félisten, a kráni Shackallor személyesen ajánlotta fel pártfogását a gondokban megőszült egyházfinak. Támogatása kézzel fogható bizonyítékaként a Vérkövet hagyta hátra, ezt a legendás, azóta elveszett tárgyat, melynek hatalmáról nem szólnak a legendák - a vele érkezett hollófekete hajú, vágott szemű harcosokéról annál inkább. Beszélnek különös kardjaikról, táncot idéző küzdőstílusukról, s arról a csillagtalan éjszakáról, amikor a shadoniak vérbe fagyva találták papjaikat és hadvezéreiket. A háború menete megfordult. Kránból mind több vágottszemű harcos érkezett; magukkal hozták asszonyaikat, tanítóikat, s új hazájukul Gorwick fenségesen komor hegyeit választották. Elsősorban Abrado és Warvik ormainak árnyékában telepedtek le, s mindenütt fejvadász közösségeket, corgákat alkottak.
Gorwick, miután elűzte a shadoni katonákat, virágzásnak indult. Az Abadanából áttelepült dzsadokat a Corradoloson (a Shibara folyó helyi neve) túlra szorították. Amanovik élete alkonyán öt tartományra osztotta királyságát, helytartóvá saját fia mellett vezéreit, két általa kinevezett bíborost és két herceget emelt. Ranagol gorwicki éveinek ötvenedikében vette magához lelkét; fia és annak örökösei több, mint egy évezreden át uralkodtak népe felett a nagy előd nevében.
Ez sem volt persze békés időszak. A nyughatatlan harcosok körében mindennaposak voltak a belvillongások, Gorwick hódító és védekező háborúkat viselt Shadonnal, össze-összeugrott Al-Abadanával, s nyögte erőskezű királyai jármát. A Szent Földön élők lassanként megbékéltek saját természetükkel, a pallosjogot bírtoklók megalkották a törvényeket, a nemes famíliák a századok során tovább nemesedtek. A nyelv és az arcvonások átalakultak, alig emlékeztettek már a shadonira: a fagyos kráni vér elkeveredett, feloldódott a forró shadlekiben. Gorwick lakói könyörtelen, mégis vidám, léha, ám nagyra hivatott néppé lettek.
Az ősi törvényt, az Amanovik család primátusát elsőként Warvik bíborosa kérdőjelezte meg. Az Úr Ranagol 1378. esztendejében az Amanovik család és a Danavik dinasztiák hatvan esztendős öldöklő háborúba hajszolták az országot, melyből az meggyengülten, Warvikról lemondva került ki. A hatalomra áhítozó családok vérszemet kaptak: a rákövetkező öt évtized alatt sorra nyílvánították magukat függetlenné. A helyzetet tovább nehezítette, hogy az Úr Ranagol 1217. esztendejében Shadon királya és uralkodóhercege közös büntetőhadjárattal ünnepelte kiegyezését: Domvik kegyelméből ismét hasas bárkák vetettek horgonyt gorvik öbleiben, ismét a fövenyre léptek a vasba öltözött emberek, a mindegyre szédelgő Amanovikok pedig képtelenek voltak ütőképes sereget állítani ellenük. A Szent Föld az országalapító idejében került utoljára ily közel a bukáshoz.A három északi tartomány tudomást sem vett a déliek bajáról, csak a végső pillanatban küldött felmentő csapatokat, miután az Amanovikok lemondtak a trónról, beérve saját birtokuk bíborosi karszékével.
Két évszázadnyi trónviszály következett, melyben az Akvilonát uraló Salanovik bíborosi dinasztia - mit tesz a véletlen - hírmondó nélkül kihalt. A gazdátlan tarományra Abrado hercege tette rá leggyorsabban és legerőteljesebben a kezét, ám az Úr Ranagol 1412. Esztendejében szerzett új birtokát nem élvezhette soká; a papi uralomhoz szokott nép néhány évtized alatt lerázta a világi igát, főpapjai pedig új bíborost jelöltek maguk közül, elvetve az uralkodói cím örökletes voltát: a sóstavakban gazdag tartományban napjainkig választással gondoskodnak a bíborosi szék betöltéséről.
Az Úr Ranagol 1477. Esztendeje jelentős év Gorwick történetében: ekkor tűnt fel Terda Radovik an Warvik, a kalandor-király, aki háromszáz esztendő után újból egységbe kovácsolta az öt részre szakadt országot. Személye számos kétes szavahihetőségű legendát ihletett, nevét lovagrendek hímzik azóta is lobogóikra - noha Radovik ellentmondásos személyiség volt, aki eredményei mellett számos hibával tette emlékezetessé uralkodása öt esztendejét. Acéllal és vérrel, kegyetlen törvényekkel és kíméletlen önkénnyel békjózta egymáshoz a tartományokat. Warvik históriájának egyetlen világi uralkodója volt; sem előtte, sem utána nem ismerték e földön az uralkodóhercegi rangot - ezt a kisnemesi sorból származó Radovik adományozta önmagának. Bár Gorwick valaha élt legjobb királyaként tisztelik, nem párnák közt, s nem is a csatamezőn halt meg: egy hajnalon szolgái üresen találták ágyát, tárva szobája ablakát - Radoviknak nyoma veszett. Egyes történetírók szerint közeli bizalmasai raboltatták el a Danavikok megbízásából, mások szerint abradói fejvadászok hurcolták hercegük tömlöcébe. Hívei ezzel szemben állították, hogy ráunt a királyi sorsra, és egyszerűen megszökött. A visszatértétől való félelem még egy esztendeig egyben tartotta az országot, utóbb az uralkodó családok (négy ál-Radovik aktív közreműködésével) egy teljes évtizedig marakodtak a trónért, majd helyreállt a régi ,,rend": az ország tartományokra hullott.
Gorwick utóbbi évezredének története mozgalmas, ám nem túl változatos: a Shadonnal vívott ősi háborúság rajtaütésekben, szüntelen tengeri csatározásban merül ki a szorosban és a partmenti szigeteken. Míg a szent céllal meghírdetett hódító hadjáratok Abadana földjére (1826, 1980, 2200, 2224) kudarccal végződnek, az ellencsapás, a Dzsihad mindannyiszor feldúlta és kifosztotta Warvik tartományt. Az ország egyesítésére ez idő alatt is történtek erőtlen - s eredménytelen - kísérletek. Gorwick nagyjai, tőlük szokatlan módon, diplomáciai eszközökkel is próbálkoztak, a politikusok azonban nem boldogultak uralkodóikkal: az Úr Ranagol 2437. esztendejében botrányba fúlt Nagy-Gorwick Tanácsülés világosan bizonyította az arisztokrácia makacsságát. Az utolsó évtized legjelentősebb eseménye már egész Ynev sorsa szempontjából jelentőséggel bír: az Úr Ranagol 2447. esztendejének végén a Corra-dolos túlpartján feltűntek az amund hordák előörsei, ám eleddig nem próbálkoztak átkeléssel.
Gorwick kultúrájáról:
A gorwickiak ereiben shadoni és kráni vér keveredik, kultúrájuk ennek egyenes következményeként a két birodalom kultúrájának sajátos vegyüléke. Fellelhetők itt a lovagi kultúra kellékei éppúgy, mint a harcművészek, s a nemes tettek is éppoly mindennapiak, mint a könyörtelen árnyékháborúk. A művészek és bölcselők szabadosaqbban gondolkodnak e tájon, mint a Gályák Tengerének déli partján; kitartásuk lázas őrületig és vak önfejűségig fokozódhat. Előszeretettel járják körül a halál, az elmúlás témakörét, nem riadnak vissza az ,,élő" modellek felhasználásától sem. Alkotásaik undort és megbotránkozást váltanak ki a világ más tájairól érkezőkből.
A dzsad kultúra kulcsszava a vagyon, a gorwickié az újdonság keresése. Ez nyílvánul meg minden helyi alkotásban és filozofikus gondolatban, de ez hatja át a mindennapokat is. Gorwick lakóit mécsvilág körül rajzó bogarak módján vonzza mindaz, ami szokatlan és rendkívüli, s nem hátrálnak meg akkor sem, ha a jelenségek veszélyesnek bizonyulnak. Életvitelükben is a merész megoldásokat részesítik előnyben, a feltétlenül szükségesnél jóval nagyobb kockázatot vállalva. Mivel örömüket lelik a kihívásban, a külhoniak számára döntéseik néha őrültségnek tűnnek. Mindenben, a mások számára teljességgel hétköznapi vagy alpári dolgokban is önkifejezési lehetőséget - ahogyan ők fogalmaznak, művészetet - látnak. Érzelemviláguk gazdag, erkölcseik finoman szólva szabadosak - a törvények persze csak a felsőbb körök tagjainak teszik lehetővé, hogy szabadon hódoljanak hóbortjaiknak.
Gorwick építészetének jellemzői az égretörő tornyok, magas, csúcsíves ablakok, sárkánygerinc-csipkés élek és sarkok. Gyakoriak a valószínűtlennek tűnő átívelések, a csipkemód áttört támfalak - mindenütt vad és merész megoldásokba botolhat az utazó. A művészi szándék fontosság dolgában messze megelőzi a gyakorlatiasságot; a krónikák említést tesznek olyan épületről, ahol a kapu vagy ajtó nem fért össze a tervező elképzelésével, ezért a gorwickiak az ablakon át, létrák segítségével járnak ki-be. A belső terek tágasak és magasak; az építészek szívesen játszanak a fény és az árnyék, a tükörsima és a durva falfelületek összhatásaival. Színes homlokzatot Gorwick-szerte alig látni, a legkedveltebb építőanyag a fekete, fehér és szürke kő. A költséges és tágas épületek persze elsősorban templomok vagy paloták, a városi polgárok kevésbé fényűző, sokkalta józanabb hajlékokban laknak. Mivel a városok közbiztonsága kétes, az ablakok magasan nyílnak és szűkek, erős deszkákkal jól zárhatók. A városfalak között kevés a hely, a házak egymásnak vetik oldalukat, az utcák kanyargósak, az épületek felső szintjei árkádok gyanánt hajolnak az utak fölé. A földszinten műhelyek és boltok sorakoznak, a polgárok a csendesebb emeleti szobákat lakják. A falvak - a földesúr várát és a tehetősebb gazdák kőházait kivéve - siralmas látványt nyújtanak: a vályogból tapasztott, zsúpfedeles viskóknál még az uraság lovai is különb istállóban laknak.
A gorwicki nép furcsamód büszke kétes vérvonalára - talán érzik, micsoda tehetséggel áldotta meg őket a sors. Más nemzetek szülötteit nem csak lenézik, de meg is vetik, ostoba, unalmas, érzéketlen alakoknak bélyegezve őket, akik hazugságok útvesztőiben élnek, és képtelenek megszabadulni erkölcsnek címzett téveszméjüktől. Egyedül a messzi Krán lakóit ismerik el, rájuk túláradó tisztelettel tekintenek - talán a vallási hagyomány okán, talán Shackallor körmönfont politikájának eredményeképp.
A gorwickiak ereiben shadoni és kráni vér keveredik, kultúrájuk ennek egyenes következményeként a két birodalom kultúrájának sajátos vegyüléke. Fellelhetők itt a lovagi kultúra kellékei éppúgy, mint a harcművészek, s a nemes tettek is éppoly mindennapiak, mint a könyörtelen árnyékháborúk. A művészek és bölcselők szabadosaqbban gondolkodnak e tájon, mint a Gályák Tengerének déli partján; kitartásuk lázas őrületig és vak önfejűségig fokozódhat. Előszeretettel járják körül a halál, az elmúlás témakörét, nem riadnak vissza az ,,élő" modellek felhasználásától sem. Alkotásaik undort és megbotránkozást váltanak ki a világ más tájairól érkezőkből.
A dzsad kultúra kulcsszava a vagyon, a gorwickié az újdonság keresése. Ez nyílvánul meg minden helyi alkotásban és filozofikus gondolatban, de ez hatja át a mindennapokat is. Gorwick lakóit mécsvilág körül rajzó bogarak módján vonzza mindaz, ami szokatlan és rendkívüli, s nem hátrálnak meg akkor sem, ha a jelenségek veszélyesnek bizonyulnak. Életvitelükben is a merész megoldásokat részesítik előnyben, a feltétlenül szükségesnél jóval nagyobb kockázatot vállalva. Mivel örömüket lelik a kihívásban, a külhoniak számára döntéseik néha őrültségnek tűnnek. Mindenben, a mások számára teljességgel hétköznapi vagy alpári dolgokban is önkifejezési lehetőséget - ahogyan ők fogalmaznak, művészetet - látnak. Érzelemviláguk gazdag, erkölcseik finoman szólva szabadosak - a törvények persze csak a felsőbb körök tagjainak teszik lehetővé, hogy szabadon hódoljanak hóbortjaiknak.
Gorwick építészetének jellemzői az égretörő tornyok, magas, csúcsíves ablakok, sárkánygerinc-csipkés élek és sarkok. Gyakoriak a valószínűtlennek tűnő átívelések, a csipkemód áttört támfalak - mindenütt vad és merész megoldásokba botolhat az utazó. A művészi szándék fontosság dolgában messze megelőzi a gyakorlatiasságot; a krónikák említést tesznek olyan épületről, ahol a kapu vagy ajtó nem fért össze a tervező elképzelésével, ezért a gorwickiak az ablakon át, létrák segítségével járnak ki-be. A belső terek tágasak és magasak; az építészek szívesen játszanak a fény és az árnyék, a tükörsima és a durva falfelületek összhatásaival. Színes homlokzatot Gorwick-szerte alig látni, a legkedveltebb építőanyag a fekete, fehér és szürke kő. A költséges és tágas épületek persze elsősorban templomok vagy paloták, a városi polgárok kevésbé fényűző, sokkalta józanabb hajlékokban laknak. Mivel a városok közbiztonsága kétes, az ablakok magasan nyílnak és szűkek, erős deszkákkal jól zárhatók. A városfalak között kevés a hely, a házak egymásnak vetik oldalukat, az utcák kanyargósak, az épületek felső szintjei árkádok gyanánt hajolnak az utak fölé. A földszinten műhelyek és boltok sorakoznak, a polgárok a csendesebb emeleti szobákat lakják. A falvak - a földesúr várát és a tehetősebb gazdák kőházait kivéve - siralmas látványt nyújtanak: a vályogból tapasztott, zsúpfedeles viskóknál még az uraság lovai is különb istállóban laknak.
A gorwicki nép furcsamód büszke kétes vérvonalára - talán érzik, micsoda tehetséggel áldotta meg őket a sors. Más nemzetek szülötteit nem csak lenézik, de meg is vetik, ostoba, unalmas, érzéketlen alakoknak bélyegezve őket, akik hazugságok útvesztőiben élnek, és képtelenek megszabadulni erkölcsnek címzett téveszméjüktől. Egyedül a messzi Krán lakóit ismerik el, rájuk túláradó tisztelettel tekintenek - talán a vallási hagyomány okán, talán Shackallor körmönfont politikájának eredményeképp.
Gorwick társadalmáról:
Gorwick társadalma az Ynev-szerte megszokott feudális modellt követi, kiegészítve egy másutt alig előforduló rétegel, a rabszolgákkal. Az ország feletti uralmat elvben a király gyakorolja, de emberemlékezet óta nem fogja egybe felsőbb akarat az öt tartományt. A legmagasabb helyi méltóság a tartományi bíboros vagy herceg, aki a szó legszorosabb értelmében ura országnyi birtokának: tekintélye az uralkodóéval vetekszik, szava törvény, királyválasztási joga (a főrendűek kiváltsága) elidegeníthetetlen.
Az új király elvben az öt tartományúr közül kerül ki, ám a gyakorlat (lásd Radovik felemelkedését!) olykor mást mutat. Az öt tartományból háromban vallási méltóság, Ranagol egy-egy bíborosa tölti be a vezető szerepet, a két másik élén herceg áll. A posztok örökletesek: időtlen idők óta egyazon papi és hercegi dinasztiák birtokolják. A főág esetleges kihalásakor mindig akadnak másod- és harmadrendű ágak, a dinasztiák kebelén belül gyakorta folynak árnyékháborúk - az ágak kihalásáért a természet és a sors csak ritkán okolható.
A gorwicki hatalmi piramis következő szintjén az arisztokraták, a tartományok grófjai és bárói találhatók. Mindannyian vár- és földesurak, noha idejük legjavát nem birtokaikon, hanem városi palotáikban töltik. Nem a fegyverforgatásban, inkább a politizálásban és a cselszövésben jeleskednek, stratégiai érzékük sem a harcmezőn, hanem az árnyékháborúkban nyílvánul meg. Kémek, orgyilkosok és fejvadászok seregét foglalkoztatják, ezek segítségével valósítják meg rövid- és hosszútávú terveiket.
A szabadosok zömmel nemesenszületettek, akik fegyverükkel szolgálják meg a fényűző életmódjukhoz elengedhetetlen aranyfedezetet. Ide tartoznak a földjevesztett nemesek, a másod- és többedszülöttek, s mindazon ifjak, akik hóbortból forgatják a pengét. A Szabadosok többségükben fiatalok; életük delelőjére vagy sikerül megszerezniük a felemelkedéshez szükséges vagyont, vagy acéllal a bordáik közt végzik egy poshadt vizű városi csatornában. Drága anyagokból szabott, ám kényelmes, a mozgást nem akadályozó holmikat viselnek: selyeminget, bársonynadrágot, brokátzubbonyt és puha lovaglócsizmát. Fegyverük és harcmodoruk könnyű, az ügyességet és a ravaszságot mindenek felett tisztelik. Címereiket nem pajzsokon, hanem selyemkendőkbe hímezve viselik; a hirhedettebbek tucatnyi ilyen ékességet hordoznak győzelmeik bizonyítékaként.
A szabadosokhoz hasonló tisztelet jár ki a fejvadászoknak, akik nem születésükkel, hanem fegyverforgató képességükkel és hűségükkel érdemlik ki a nemességet. Megítélésük nem azonos a nemesenszületettekével, de Gorwickban amúgy páratlan kiváltságok illetik meg őket. Bár megbízást csak klánjuktól fogadnak el, magányos harcosként, olykor kis csapatokban tevékenykednek, s gyakorta találjuk meg őket a szabadosok kíséretében is. Nem szabad prédái az úri önkénynek, mert félelmetes klánjuk - míg törvényeit meg nem szegik - mögöttük áll.
A délvidék egyetlen más népére sem jellemző annyira a városi életmód, mint a gorwickiakra. A földeken szinte csak a parasztok, a hegyekben pásztorok és fejvadász-közösségek élnek, mindenki más a városokba, a magas falak védelmébe gyűlik. A polgárság Yneven szokatlan módon széles réteget képez. Tagjai szabad költözési joggal bírnak - ezt a nemtelenek körében ritka kiváltságot a városokra érvényes törvényeknek, nemkülönben tekintélyes vagyonuknak köszönhetik. Túlnyomórészt kereskedők és kézművesek, de lehetnek tehetős birtokosok csakúgy, mint művészek vagy gondolkodók.
A parasztok sorsa Gorwickban mostoha. Csak névleg szabadok, valójában röghöz köti őket a törvény. Bőrükbe égetve uruk címerjelét viselik, ha menlevél nélkül érik őket az országúton, büntetésük halál. Kötelesek ócska holmikban járni, hajukat rövidre vágatni; fegyvert, ékszert hordaniuk fejvesztés terhe mellett tilos.
A rabszolgákat gyakorlatilag állati sorban tartják mind az öt tartományban. Verik, korbáccsal ösztökélik, moslékkal etetik őket. Legjobban a városi házakban, palotákban szolgálók járnak - szerencsétlen társaikkal számtalan olyan veszedelmes vagy aljamunkát végeztetnek, ami méltatlan a gorwicki szabadokhoz. Ők takarítják - gyakorta puszta kézzel - az istállókat, ők csákányoznak a bányákban, s ők működtetik a hírhedt warviki Gát szivattyúit is. Rabszolgát természetesen csak nemesember tarthat, s a hűbéresek felett sem rendelkezhet más rajtuk kívül. A szabadok, a polgárok kénytelenek megelégedni a ,,fizetett" szolgákkal, ha egyáltalán megengedhetik maguknak az efféle fényűzést.
A felsorolt társadalmi osztályok Gorwickban élesen elkülönülnek egymástól, tagjaik ruházatuk és viselkedésük alapján könnyen megkülönböztethetők. A felemelkedés és a lesűlyedés lehetősége persze adott, ám ilyesmi a gyakorlatban ritkán fordul elő. Az ország lakói nemes és nemtelen között nem mennyiségi, hanem minőségi különbséget tesznek, s ugyanígy gondolkodnak szabadokról és rabszolgákról is. Aki jogtalanul áthágja a határokat, aki másokat megtéveszt vagy tévedésben hagy, halállal bűnhődik. A külországból érkezők - rangosaktól származó menlevél híján - tetszés szerint tekinthetők szökött rabszolgának vagy szabad zsákmánynak, feltéve, ha még nem képezik valamely nemesúr tulajdonát. Az utazónak rangja nincs; lenézik, félrelökik, csak a rabszolgák közt kaphat szállást - és jaj neki, ha berzenkedni próbál!
Gorwick társadalma az Ynev-szerte megszokott feudális modellt követi, kiegészítve egy másutt alig előforduló rétegel, a rabszolgákkal. Az ország feletti uralmat elvben a király gyakorolja, de emberemlékezet óta nem fogja egybe felsőbb akarat az öt tartományt. A legmagasabb helyi méltóság a tartományi bíboros vagy herceg, aki a szó legszorosabb értelmében ura országnyi birtokának: tekintélye az uralkodóéval vetekszik, szava törvény, királyválasztási joga (a főrendűek kiváltsága) elidegeníthetetlen.
Az új király elvben az öt tartományúr közül kerül ki, ám a gyakorlat (lásd Radovik felemelkedését!) olykor mást mutat. Az öt tartományból háromban vallási méltóság, Ranagol egy-egy bíborosa tölti be a vezető szerepet, a két másik élén herceg áll. A posztok örökletesek: időtlen idők óta egyazon papi és hercegi dinasztiák birtokolják. A főág esetleges kihalásakor mindig akadnak másod- és harmadrendű ágak, a dinasztiák kebelén belül gyakorta folynak árnyékháborúk - az ágak kihalásáért a természet és a sors csak ritkán okolható.
A gorwicki hatalmi piramis következő szintjén az arisztokraták, a tartományok grófjai és bárói találhatók. Mindannyian vár- és földesurak, noha idejük legjavát nem birtokaikon, hanem városi palotáikban töltik. Nem a fegyverforgatásban, inkább a politizálásban és a cselszövésben jeleskednek, stratégiai érzékük sem a harcmezőn, hanem az árnyékháborúkban nyílvánul meg. Kémek, orgyilkosok és fejvadászok seregét foglalkoztatják, ezek segítségével valósítják meg rövid- és hosszútávú terveiket.
A szabadosok zömmel nemesenszületettek, akik fegyverükkel szolgálják meg a fényűző életmódjukhoz elengedhetetlen aranyfedezetet. Ide tartoznak a földjevesztett nemesek, a másod- és többedszülöttek, s mindazon ifjak, akik hóbortból forgatják a pengét. A Szabadosok többségükben fiatalok; életük delelőjére vagy sikerül megszerezniük a felemelkedéshez szükséges vagyont, vagy acéllal a bordáik közt végzik egy poshadt vizű városi csatornában. Drága anyagokból szabott, ám kényelmes, a mozgást nem akadályozó holmikat viselnek: selyeminget, bársonynadrágot, brokátzubbonyt és puha lovaglócsizmát. Fegyverük és harcmodoruk könnyű, az ügyességet és a ravaszságot mindenek felett tisztelik. Címereiket nem pajzsokon, hanem selyemkendőkbe hímezve viselik; a hirhedettebbek tucatnyi ilyen ékességet hordoznak győzelmeik bizonyítékaként.
A szabadosokhoz hasonló tisztelet jár ki a fejvadászoknak, akik nem születésükkel, hanem fegyverforgató képességükkel és hűségükkel érdemlik ki a nemességet. Megítélésük nem azonos a nemesenszületettekével, de Gorwickban amúgy páratlan kiváltságok illetik meg őket. Bár megbízást csak klánjuktól fogadnak el, magányos harcosként, olykor kis csapatokban tevékenykednek, s gyakorta találjuk meg őket a szabadosok kíséretében is. Nem szabad prédái az úri önkénynek, mert félelmetes klánjuk - míg törvényeit meg nem szegik - mögöttük áll.
A délvidék egyetlen más népére sem jellemző annyira a városi életmód, mint a gorwickiakra. A földeken szinte csak a parasztok, a hegyekben pásztorok és fejvadász-közösségek élnek, mindenki más a városokba, a magas falak védelmébe gyűlik. A polgárság Yneven szokatlan módon széles réteget képez. Tagjai szabad költözési joggal bírnak - ezt a nemtelenek körében ritka kiváltságot a városokra érvényes törvényeknek, nemkülönben tekintélyes vagyonuknak köszönhetik. Túlnyomórészt kereskedők és kézművesek, de lehetnek tehetős birtokosok csakúgy, mint művészek vagy gondolkodók.
A parasztok sorsa Gorwickban mostoha. Csak névleg szabadok, valójában röghöz köti őket a törvény. Bőrükbe égetve uruk címerjelét viselik, ha menlevél nélkül érik őket az országúton, büntetésük halál. Kötelesek ócska holmikban járni, hajukat rövidre vágatni; fegyvert, ékszert hordaniuk fejvesztés terhe mellett tilos.
A rabszolgákat gyakorlatilag állati sorban tartják mind az öt tartományban. Verik, korbáccsal ösztökélik, moslékkal etetik őket. Legjobban a városi házakban, palotákban szolgálók járnak - szerencsétlen társaikkal számtalan olyan veszedelmes vagy aljamunkát végeztetnek, ami méltatlan a gorwicki szabadokhoz. Ők takarítják - gyakorta puszta kézzel - az istállókat, ők csákányoznak a bányákban, s ők működtetik a hírhedt warviki Gát szivattyúit is. Rabszolgát természetesen csak nemesember tarthat, s a hűbéresek felett sem rendelkezhet más rajtuk kívül. A szabadok, a polgárok kénytelenek megelégedni a ,,fizetett" szolgákkal, ha egyáltalán megengedhetik maguknak az efféle fényűzést.
A felsorolt társadalmi osztályok Gorwickban élesen elkülönülnek egymástól, tagjaik ruházatuk és viselkedésük alapján könnyen megkülönböztethetők. A felemelkedés és a lesűlyedés lehetősége persze adott, ám ilyesmi a gyakorlatban ritkán fordul elő. Az ország lakói nemes és nemtelen között nem mennyiségi, hanem minőségi különbséget tesznek, s ugyanígy gondolkodnak szabadokról és rabszolgákról is. Aki jogtalanul áthágja a határokat, aki másokat megtéveszt vagy tévedésben hagy, halállal bűnhődik. A külországból érkezők - rangosaktól származó menlevél híján - tetszés szerint tekinthetők szökött rabszolgának vagy szabad zsákmánynak, feltéve, ha még nem képezik valamely nemesúr tulajdonát. Az utazónak rangja nincs; lenézik, félrelökik, csak a rabszolgák közt kaphat szállást - és jaj neki, ha berzenkedni próbál!
Gorwick tartományairól
Gorvik:
Államforma: Névleges teokrácia, feudális anarchia
Tartományvezető: Bíboros
Uralkodói dinasztia: Amanovik mellékág: Szanuka
Székváros: Ranaga
Fő tartományi jövedelemforrás: Feudális rablógazdálkodás, anarchikus mezőgazdaság
Területileg a második legnagyobb tartomány Gorwickban. Jelentős területnövekedését az Úr Ranagol 2231. esztendejében történt Dúlásnak köszönheti, amikor is az ideiglenesen meggyengült Kereskedő Hercegségekből hatalmas szeletet ragadhatott ki magának. Ezt az ügyes fogást sem akkor, sem pedig azóta nem bírta megtorolni rajta a Pyarroni Szövetség.
Északnyugat, észak és kelet felől Warvik határolja, partmenti terjeszkedésének délkeleten Akvilona szab határt, délről pedig a Gályák Tengere nyaldossa partjait. Gorvik egész területe egy lekopott röghegységen fekszik, határai nagyjából megegyeznek a Gorviki-hegyhát széleivel, bár délnyugat felé még komoly érdekeltségei vannak a Kereskedő Hercegségek krándúlta síkvidékein is.
Hatalmas, összefüggő erdőségek borítják, jóféle bükkösök, tölgyerdők. Sebes hegyi folyók, patakok rohannak völgyeiben, soknak hordalékában akár göröngynyi aranyrögöt is sodorhat a tajtékos ár. Kristálybélelt barlangjaiban medvék és farkasok tanyáznak, azok nemesítik a bőséges vadállományt. A meredek sziklafalakon, ahol már sem a múnok, sem pedig a kőszáli kecskék nem bírnak megkapaszkodni, büszke pillantású sólymok raknak fészket, hogy onnan felügyeljék égi birodalmukat.
A déli tengerpart erős kőujjakkal nyúl a haragvó hullámok közé és békés lagúnákat, csendes öblöket kerít a hajósoknak. Mindeközben titkon, a víz alatt veszélyes zátonyokkal teszi próbára mindazokat, akik tapasztalatlanul próbálnak a közelébe férkőzni.
A tartomány mezőgazdasága szegényes; majdnem minden fontosabb élelmiszerből behozatalra szorul. Az erdészetet és a vadgazdálkodást viszont nagyon komolyan művelik: még Shadonból hozták magukkal a kopárrá csupaszított hegyhátak szomorú képeit - és az ennek orvoslására kialakult erdészeti tudományokat. Gorvikban tehát nincsenek hatalmas írtások, erdőégetések, viszont gyakran találkozhat az utazó friss ültetvényekkel, kihelyezett vadetetőkkel.
A déli városok környékén, ahol sűrűbb a népesség, gyümölcsösöket, szőlőhegyeket művelnek, aminek terméséből legnagyobb részt ital készül: borból, pálinkából nem kényszerül behozatalra ez az országrész sem.
Iparát tekintve Gorvik legfőbb bevételi forrása a rablógazdálkodás. Komoly hajóflottája segítségével tartja állandó rettegésben a Gályák Tengerén közlekedő szövetségi és birodalmi kereskedőket, de nem kíméli az északról idevetődött toroni, asziszi gályákat sem. Mindez a majdhogynem háborús állapot folyamatos munkát ad a hajóépítő céheknek is; szinte minden nap vízre kerül egy-egy újabb remekművük, és a javítódokkok sem állnak soha üresen.
Bár gorviki kereskedőt nem támadnak meg, szárazföldi rablóhadjárataik régebben gyakran irányultak más tartományok területei felé. Főleg a vitás határvidékeken volt ez gyakori, ám a hosszú évszázadokig elhúzódó kardoskodások és villongások lassanként megszilárdították a végleges határvonalakat. Manapság már csak a Kereskedő Hercegségek nyőgik a ,,kényszeradót", amit évente-félévente be kell szolgáltatniuk egy-egy portyázó gorviki csapatnak.
Az északi területeken, a végeláthatatlan erdőségeket uraló bárók és grófok főleg a fakitermelésből és a kőszénbányászatból látnak hasznot, néhány szerencsésebb pedig az aranymosásból is: Bányászni ugyan nem érdemes azért a csekély ércmennyiségért, amennyit a hegyek rejtenek, de néhány láncra vert rabszolgát oda lehet ültetni a hegyi folyók partjára, egy-egy lyukas tányérral a kezükben…
A tartományt Amanovik alapította az Úr Ranagol 39. esztendejében, a vele együtt partra szálló cormasai és ronellai hajósokkal. Akkori határai egészen mások voltak; még beletartozott a mai Akvilona, a Gorviki-hegyhátból viszont csak a keleti peremvidék. Székvárosa Todvar lett, minthogy akkoriban az volt az egyetlen jól védhető erősség a területen. Szerepét később Wis vette át, az első jól megerősített kikötőváros. Gorvik tartománynak mindig is a hajózás volt az éltető gazdasága, ezért minden lehetséges eszközt megragadott annak érdekében, hogy minél szélesebb partszakaszt tudhasson a magáénak. Ez folyamatos háborúskodáshoz vezetett Akvilonával és a Kereskedő Hercegségekkel, sokszor a teljes összeomlás peremére sodorva az egész tartományt. A Dúlás idején viszont sosemvolt lehetőséghez jutott Gorvik: viszonylag kis haderővel hatalmas partszakaszt hasíthatott ki magának a meggyengült Kereskedő Hercegség területéből. Sebtében kiegyezett hát Akvilonával, és Wis átengedésével békét teremtett a keleti határainál. Cserébe többszázmérföldes partszakaszt, tucatnyi kikötővárost foglalt nyugaton. Tulajdonképpen Gorvik tartomány a Gorvik-hegyhátra került. Új székvárosa Ranaga lett, a tartomány pedig viharos gyorsasággal fejlődésnek indult. Megépítették a nagy vízikaput, az Inronilt, ami tulajdonképpen nem más, mint egy hatalmas térkapu Ranaga kikötőjében. A Gorvik-hegyhát tetején lévő Riolo-tóba nyílik, Ronil város kikötőjébe. Ezen az úton képesek meggyorsítani a rönkfaszállítmányokat, villámgyorsan lehet hadtesteket átjuttatni, és amire a legtöbbször használják: a frissen zsákmányolt hajókat itt tüntetik el az átalakítás idejére…
Az újonnan foglalt városok nagy része a mai napig sem lett igazán gorviki: Hiába székel bíboros úr a helytartói székben, hiába épültek a régi istenek templomainak helyére Ranagol templomok, a Kereskedő Hercegségeknek még mindig hatalmas befolyása van a gazdasági életre. A főpapságnak több a világi érdekeltsége, mint az egyházi, és ezek az érdekek mind az egységes tartomány ellen szólnak. A tartományúr bíborost a városok vezető papjainak testülete választja, és egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy az utóbbi évtizedekben, mióta nincs igazi háborús fenyegetettség, egyre gyengébb kezű báb-bíborosok kerülnek ebbe a pozícióba. A legutóbbi, az Úr Ranagol 2268. esztendejében megtartott választáson egy nő, Henim con Sanuka lett a tartományúr bíboros…
Ami még egybetartja a városállamokra tagolódó Gorvikot, az talán csak a Lélekösvény lovagrend. Központjuk mái napig Todvarban van, tagjai mind magas rangú hadvezérek, ezred- és zászlóaljparancsnokok. Nincsenek túl sokan, alig pár tucatnyian, de az egész gorviki hadsereg a vezetésük alá tartozik. Régebbi őseik földbirtokosok, cabraok voltak, de az utódok már csakis Ranagol és a háború szolgálatában tevékenykedtek. Földjeik lassanként a gazdálkodásból élő bárók és grófok kezeibe vándoroltak át, így nekik ma már jóval kevesebb közük van a kereskedelemhez, mint a parti városok vezető főpapjainak. Számukra a tartomány szétesése rendjük és a hadsereg szétesését jelentené, amibe természetesen még csak belegondolni sem hajlandóak.
Todvar még az Amanovikok bukásakor függetlenítette magát Gorvik tartománytól politikailag, gazdaságilag egyaránt. A már jelentős katonai erővel bíró város ekkoron került Gorvik, Warvik és a gorviki síkságot elfoglaló Akvilona közös határára. Az előbbi tartomány komoly összeggel kívánta megvásárolni a támogatását, az utóbbiak pedig a velük szembeni toleranciát. Ez végül oda vezetett, hogy Todvar lovagjai vállalták ugyan a gorviki hadsereg kiképzését és vezetését, de csak a hitetlenek ellen voltak hajlandóak hadba szállni. Miután az Úr Ranagol 1227. esztendejében az utolsó idegenhitűt is kiverték a tartományból, visszavonultak sziklabércre épült fellegvárukba, Gorvik pedig saját erejéből volt kénytelen megvédeni megkurtított területének új határait a mindegyre terjeszkedő többi tartományoktól. Todvar azóta is a legjelentősebb katonai kiképzőközpont, a Lélekösvény lovagjainak vezetése alatt ezrek tanulják ki évente a kardforgatás és a háborúviselés mesterségét. Mindezért hatalmas összegeket kapnak Gorviktól és azoktól a más tartománybeli siedonoktól, akik itt akarják kitökéletesíteni szedett-vedett tudásukat.
A tartomány hatalmi züllésének egyenes velejárója az erkölcsi züllés és a közbiztonság romlása. A parti városokba egyre több fejvadász klán fészkeli be magát; jól megélnek az egymással civódó nemesek megbízásaiból. A bérgyilkosok gyorsan alkalmazkodtak a városi körülményekhez: egyre kevésbé követik a kráni tradíciókat, a méreg és a cselvetés jóval több szerepet kap a módszereikben, mint a harcművészet. Gyakran szövetkeznek helyi tolvajcéhekkel és mágiahasználókkal, felbérelni pedig akár már egy gazdagabb dzsad kereskedő is felbérelheti őket; nem a rang és a kiemelkedettség, hanem csakis a pénz számít náluk.
Akvilona:
Államforma: Teokrácia
Tartományvezető: Bíboros
Uralkodói dinasztia: Salanovik
Székváros: Wis
Fő tartományi jövedelemforrás: Földművelés
Akvilona a legkisebb területű gorwicki tartomány. Nyugatról Gorvik, északról a Doblo-folyó és azon túl Warvik, keletről, délről pedig a Gorwick-öböl fogja közre ezt az országrésznyi mezőséget. Végeláthatatlan búzatáblákban vet hullámot a szél, tea- és gyapotültetvényeken sok ezer rabszolga dolgozik felügyelőik éber tekintete alatt. Széles, nyílegyenes szekérutak osztják fel a hatalmas birtokokat, színes kövekkel kirakott bekötőutak vezetnek a földesurak pazar vidéki rezidenciáihoz. Erdőt, de még csak ligetnyi facsoportosulást se látni sehol sem; talán csak a kastélyok díszkertjeiben van néhány messziről hozott különlegesség. A déli országút mentén, végig a Gorvik-öböl parján magas gát emelkedik - ez védi a termőföldeket a be-betörni akaró tenger ellen. A gát tükörképe északon is megtalálható, az a Doblo-folyót kíséri végig, és ősszel tesz nagy szolgálatot, amikor a hatalmas esőzések vize a Gorviki-röghegységből alázúdúlna az Akvilonai-síkságra. A két védmű Gatewar városában találkozik, ahol a Doblo is eléri a tengert.
Gatewar mellett két másik nagy kikötője is van a tartománynak: Óliem, a szent város, ahol Szent Amanovik lába először érintett gorwicki talajt, és Wis, ami egyben a tartományi székváros.
Akvilona messze a leggazdagabb gorwicki tartomány, mezőgazdasága, kereskedelme mesés vagyonhoz juttatta - juttatja ma is - a Fekete Bíborost és vazallusait. Rabszolgák hadával műveltetik földjeiket, egyetlen talpalatnyi helyet sem hagynak kihasználatlanul. Ez annyira igaz, hogy még a szomszédos tartományokban is híre van; állítólag még a nagyurak lakásdíszítő növényei is ehető termést hoznak. Földjükön minden megterem, oly' bőségben, hogy abból bőven jut a többi tartomány részére is. Mivel Gorwick nagyrészt hegyvidékre települt ország, Akvilona lett a helyi éléskamra. Az élelemért, pamutszövetért, selyemért, olajért cserébe jól csengő aranyat, fémeket és fát kapnak, esetleg egy-egy rabszolgafelkelés után új munkaerőt, mert tudvalevő, hogy ezeknek a zavargásoknak a megtorlása náluk annyi vérrel folyik, hogy utána hetekig szikkad a föld Ranagol templomai körül.
A tartomány másik különlegességei azok az apró, sekély sóstavak amik mindenfelé megmaradtak az egykori hatalmas mocsarak emlékeiként. A találékony tavasgazdák szódát nyernek ki belőlük, amit aztán hajókon messze földre visznek értékesíteni.
A hajós kereskedők még Abaszisz partjaiig is eljutnak, méghozzá biztonsággal; az ő pénzükből felszerelt tengeri vadászok a legjobb kalózok egész Yneven, és szinte kötelező módon követik őket veszélyesebb útjaikra. Ezek a portyák a kalózoknak is jövedelmezőek: hazatérésük után mindig akad a hajófenékben pár tucat eladó rabszolga…
Az akvilonai kalózok arról váltak hírhedtté, hogy sosem támadnak tűzerővel, vagy lékelősarkantyúval a kiszemelt hajóra, inkább megcsáklyázzák azt. A vérfürdőt sem szeretik, számukra az a legjobb, ha a legénységet minél hamarabb megadásra tudják kényszeríteni. Ennek a magyarázata igen kézenfekvő: az erdőségek nélküli tartományban rettentő sokba kerül egy új hajó, a hadifoglyok pedig igencsak kelendő árunak számítanak egy földművelő-rabszolgatartó társadalomban. Az akvilonai kalózok ezért aztán mindig hármas-tizes rajokban járnak, hogy biztosítsák a módszerükhöz szükséges túlerőt - hamar kiérdemelték ezzel a Tengeri Piranák nevet. Elnevezésüket a Szárazföldi Piranáktól örökölték - régóta hírhedt akvilonai fejvadászokról -, akik ha csak tehetik, tucatnyian, lesből támadnak áldozatukra, így véve elejét esetleges nemkívánatos fordulatoknak.
Amanovik annak idején az Abrado-hegység délnyugati lábain és a Niddigs-fensíkon alapította meg Akvilonát, hatalmas, kies területen, rövidke déli partszakasszal, két kicsi kikötővárossal, melyek közül a Dobló-folyó torkolatánál álló Hanel lett a székváros. Állandó támadások érték Gatewar felöl, ami akkor még gorviki város volt, és partmenti terjeszkedésre törekedett. Warvik északról akart a Salanovikok földjére törni, hogy déli kikötővárosokat szerezzen magának, Rokmund pedig az egész fennsíkot kívánta uralni. Ezekben a nehéz időkben csak a kőkeményen helytálló papságnak volt köszönhető, hogy a nemesség nem hódolt be egyik irányba sem. Kemény harcokban verték ki a portyázó gorviki rablóhadakat, Ranagol hatalmát használva ellenük. A harcos papok nehéz vasakat öltöttek, seregeik megállásra, majd visszavonulásra kényszerítették a délre nyomuló warviki Ranagol-lovagokat, Abrado és Rokmund viszont még sokáig jelentett számukra komoly veszélyt jól képzett fejvadászaival. A kegyetlen évszázadok megkeményítették a vezető papi réteget is: csak az számíthatott komoly sikerekre az életben, aki maga is kíméletlenül erre törekedett. A nemesi családok elsőszülöttje hagyományosan pap lett; így biztosította, hogy a birtok továbbra is a család tulajdonában maradjon. Pap örökös nélkül egy család birtoka az egyházra, így a bíborosra szállt vissza. A további nemesenszületettek előtt két választás maradt; vagy a hadseregbe léphettek be, vagy a harcos papok közé, amely csoport a hosszú évek alatt kezdte felvenni egy lovagrend formáját. Ők magukat csak Emelkedetteknek nevezték, és úgy tartották, hogy csakis ők tudják majd kellő erővel képviselni az egész tartomány érdekeit. Nézeteik szembeállították őket a bíborossal, viszont tényleg hatalmas haderőt képviseltek, így nem lehetett nélkülözni a meglétüket. Az Emelkedettek ideje az Úr Ranagol 1226. esztendejében jött el, mikor is Akvilona bíborosa őket küldte ,,felmentő seregként" a shadoniaktól szorongatott Gorvik segítségére. A harcos papok hada leözönlött a két hegység közötti alföldre, és elsöpörte Domvik kevély seregét. A ,,felszabadított" területeket aztán testvériesen felosztották egymás közt a rend nagymesterei, és több mint ezer esztendeig tűzzel-vassal védték Gorvik tartomány ellen. Kiegyezést csak a Kráni Dúlás hozott; ekkor a békéjüket Gorvik Wis városának (későbbi székvárosuknak) átengedésével vásárolta meg.
Közben a többi vetélytárs sem tétlenkedett; a messzeföldön hírhedtté vált Giribichi Vértestvérek az Úr Ranagol 1412. esztendejében egy sikeres akciójukkal végleg kipusztították Akvilona örökös bíborosi dinasztiáját, a Salanovikokat. A tartományra végre rátehette a kezét Abrado hercege, ám ez kérész életű uralomnak bizonyult: az Emelkedettek azonnal függetlenítették magukat az általuk ,,hitszegőnek" bélyegzett északi tartományrésztől, az eképpen meggyengített vidékre pedig nagyon hamar lecsaptak Warvik déli kikötőkre éhes lovagjai. A közel négy évtizedes harcokban elgyötört lakosok végül fellázadtak tehetetlen hercegük ellen, és az Emelkedettek segítségéért folyamodtak. Ők nagyon egyszerűen oldották meg a problémát; bíborosuknak kérték fel a warviki Suttogó Fivérek-lovagrend egyik beavatottját, Terda Radovik an Warvikot, majd a ,,megszálló" hercegi csapatokat kiűzték Akvilonából. Warvik paplovagjai elfoglalták a Niddigs-fennsíkot, az Abrado-hegység délnyugati lábait, Hanel és Gorgo városát, tehát az eredeti akvilonai területeket. Az Emelkedettek pár évtized múltával ismét függetlenítették magukat, ám most nem tudták vérrel kivívni szabadságukat; az Úr Ranagol 1477. esztendejében Terda Radovik, választott bíborosuk király lett Warvikban, majd egységbe kovácsolta egész Gorwickot, az Emelkedettek birtokait pedig megajándékozta az Akvilona tartományi címmel. Az Emelkedettek vezetőit lovaggá ütötte, felhatalmazta őket a bíborosválasztó joggal, majd feloszlattatta rendjüket. Öt esztendeig úgy látszott, a tartomány területének nagyobbik felével együtt elveszítette minden önállóságát is. A kalandorkirály eltűnésekor viszont erősen rácáfolt ezekre a téveszmékre. Napok alatt állt össze ismét a lovagrend, ami mintha addig se szüneteltette volna munkáját, kész tervek alapján kaparintotta vissza területének irányítását, a tartományi előjogokat. Ettől kezdve beszélhetünk a tartományban teokráciáról, keménykezű egyházról, választott bíborosokról. Az ő irányításuk alatt pár száz év elteltével igazi virágzó gazdaság alakult ki az eredetileg mocsaras, árvizektől áztatott területen.
Államforma: Névleges teokrácia, feudális anarchia
Tartományvezető: Bíboros
Uralkodói dinasztia: Amanovik mellékág: Szanuka
Székváros: Ranaga
Fő tartományi jövedelemforrás: Feudális rablógazdálkodás, anarchikus mezőgazdaság
Területileg a második legnagyobb tartomány Gorwickban. Jelentős területnövekedését az Úr Ranagol 2231. esztendejében történt Dúlásnak köszönheti, amikor is az ideiglenesen meggyengült Kereskedő Hercegségekből hatalmas szeletet ragadhatott ki magának. Ezt az ügyes fogást sem akkor, sem pedig azóta nem bírta megtorolni rajta a Pyarroni Szövetség.
Északnyugat, észak és kelet felől Warvik határolja, partmenti terjeszkedésének délkeleten Akvilona szab határt, délről pedig a Gályák Tengere nyaldossa partjait. Gorvik egész területe egy lekopott röghegységen fekszik, határai nagyjából megegyeznek a Gorviki-hegyhát széleivel, bár délnyugat felé még komoly érdekeltségei vannak a Kereskedő Hercegségek krándúlta síkvidékein is.
Hatalmas, összefüggő erdőségek borítják, jóféle bükkösök, tölgyerdők. Sebes hegyi folyók, patakok rohannak völgyeiben, soknak hordalékában akár göröngynyi aranyrögöt is sodorhat a tajtékos ár. Kristálybélelt barlangjaiban medvék és farkasok tanyáznak, azok nemesítik a bőséges vadállományt. A meredek sziklafalakon, ahol már sem a múnok, sem pedig a kőszáli kecskék nem bírnak megkapaszkodni, büszke pillantású sólymok raknak fészket, hogy onnan felügyeljék égi birodalmukat.
A déli tengerpart erős kőujjakkal nyúl a haragvó hullámok közé és békés lagúnákat, csendes öblöket kerít a hajósoknak. Mindeközben titkon, a víz alatt veszélyes zátonyokkal teszi próbára mindazokat, akik tapasztalatlanul próbálnak a közelébe férkőzni.
A tartomány mezőgazdasága szegényes; majdnem minden fontosabb élelmiszerből behozatalra szorul. Az erdészetet és a vadgazdálkodást viszont nagyon komolyan művelik: még Shadonból hozták magukkal a kopárrá csupaszított hegyhátak szomorú képeit - és az ennek orvoslására kialakult erdészeti tudományokat. Gorvikban tehát nincsenek hatalmas írtások, erdőégetések, viszont gyakran találkozhat az utazó friss ültetvényekkel, kihelyezett vadetetőkkel.
A déli városok környékén, ahol sűrűbb a népesség, gyümölcsösöket, szőlőhegyeket művelnek, aminek terméséből legnagyobb részt ital készül: borból, pálinkából nem kényszerül behozatalra ez az országrész sem.
Iparát tekintve Gorvik legfőbb bevételi forrása a rablógazdálkodás. Komoly hajóflottája segítségével tartja állandó rettegésben a Gályák Tengerén közlekedő szövetségi és birodalmi kereskedőket, de nem kíméli az északról idevetődött toroni, asziszi gályákat sem. Mindez a majdhogynem háborús állapot folyamatos munkát ad a hajóépítő céheknek is; szinte minden nap vízre kerül egy-egy újabb remekművük, és a javítódokkok sem állnak soha üresen.
Bár gorviki kereskedőt nem támadnak meg, szárazföldi rablóhadjárataik régebben gyakran irányultak más tartományok területei felé. Főleg a vitás határvidékeken volt ez gyakori, ám a hosszú évszázadokig elhúzódó kardoskodások és villongások lassanként megszilárdították a végleges határvonalakat. Manapság már csak a Kereskedő Hercegségek nyőgik a ,,kényszeradót", amit évente-félévente be kell szolgáltatniuk egy-egy portyázó gorviki csapatnak.
Az északi területeken, a végeláthatatlan erdőségeket uraló bárók és grófok főleg a fakitermelésből és a kőszénbányászatból látnak hasznot, néhány szerencsésebb pedig az aranymosásból is: Bányászni ugyan nem érdemes azért a csekély ércmennyiségért, amennyit a hegyek rejtenek, de néhány láncra vert rabszolgát oda lehet ültetni a hegyi folyók partjára, egy-egy lyukas tányérral a kezükben…
A tartományt Amanovik alapította az Úr Ranagol 39. esztendejében, a vele együtt partra szálló cormasai és ronellai hajósokkal. Akkori határai egészen mások voltak; még beletartozott a mai Akvilona, a Gorviki-hegyhátból viszont csak a keleti peremvidék. Székvárosa Todvar lett, minthogy akkoriban az volt az egyetlen jól védhető erősség a területen. Szerepét később Wis vette át, az első jól megerősített kikötőváros. Gorvik tartománynak mindig is a hajózás volt az éltető gazdasága, ezért minden lehetséges eszközt megragadott annak érdekében, hogy minél szélesebb partszakaszt tudhasson a magáénak. Ez folyamatos háborúskodáshoz vezetett Akvilonával és a Kereskedő Hercegségekkel, sokszor a teljes összeomlás peremére sodorva az egész tartományt. A Dúlás idején viszont sosemvolt lehetőséghez jutott Gorvik: viszonylag kis haderővel hatalmas partszakaszt hasíthatott ki magának a meggyengült Kereskedő Hercegség területéből. Sebtében kiegyezett hát Akvilonával, és Wis átengedésével békét teremtett a keleti határainál. Cserébe többszázmérföldes partszakaszt, tucatnyi kikötővárost foglalt nyugaton. Tulajdonképpen Gorvik tartomány a Gorvik-hegyhátra került. Új székvárosa Ranaga lett, a tartomány pedig viharos gyorsasággal fejlődésnek indult. Megépítették a nagy vízikaput, az Inronilt, ami tulajdonképpen nem más, mint egy hatalmas térkapu Ranaga kikötőjében. A Gorvik-hegyhát tetején lévő Riolo-tóba nyílik, Ronil város kikötőjébe. Ezen az úton képesek meggyorsítani a rönkfaszállítmányokat, villámgyorsan lehet hadtesteket átjuttatni, és amire a legtöbbször használják: a frissen zsákmányolt hajókat itt tüntetik el az átalakítás idejére…
Az újonnan foglalt városok nagy része a mai napig sem lett igazán gorviki: Hiába székel bíboros úr a helytartói székben, hiába épültek a régi istenek templomainak helyére Ranagol templomok, a Kereskedő Hercegségeknek még mindig hatalmas befolyása van a gazdasági életre. A főpapságnak több a világi érdekeltsége, mint az egyházi, és ezek az érdekek mind az egységes tartomány ellen szólnak. A tartományúr bíborost a városok vezető papjainak testülete választja, és egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy az utóbbi évtizedekben, mióta nincs igazi háborús fenyegetettség, egyre gyengébb kezű báb-bíborosok kerülnek ebbe a pozícióba. A legutóbbi, az Úr Ranagol 2268. esztendejében megtartott választáson egy nő, Henim con Sanuka lett a tartományúr bíboros…
Ami még egybetartja a városállamokra tagolódó Gorvikot, az talán csak a Lélekösvény lovagrend. Központjuk mái napig Todvarban van, tagjai mind magas rangú hadvezérek, ezred- és zászlóaljparancsnokok. Nincsenek túl sokan, alig pár tucatnyian, de az egész gorviki hadsereg a vezetésük alá tartozik. Régebbi őseik földbirtokosok, cabraok voltak, de az utódok már csakis Ranagol és a háború szolgálatában tevékenykedtek. Földjeik lassanként a gazdálkodásból élő bárók és grófok kezeibe vándoroltak át, így nekik ma már jóval kevesebb közük van a kereskedelemhez, mint a parti városok vezető főpapjainak. Számukra a tartomány szétesése rendjük és a hadsereg szétesését jelentené, amibe természetesen még csak belegondolni sem hajlandóak.
Todvar még az Amanovikok bukásakor függetlenítette magát Gorvik tartománytól politikailag, gazdaságilag egyaránt. A már jelentős katonai erővel bíró város ekkoron került Gorvik, Warvik és a gorviki síkságot elfoglaló Akvilona közös határára. Az előbbi tartomány komoly összeggel kívánta megvásárolni a támogatását, az utóbbiak pedig a velük szembeni toleranciát. Ez végül oda vezetett, hogy Todvar lovagjai vállalták ugyan a gorviki hadsereg kiképzését és vezetését, de csak a hitetlenek ellen voltak hajlandóak hadba szállni. Miután az Úr Ranagol 1227. esztendejében az utolsó idegenhitűt is kiverték a tartományból, visszavonultak sziklabércre épült fellegvárukba, Gorvik pedig saját erejéből volt kénytelen megvédeni megkurtított területének új határait a mindegyre terjeszkedő többi tartományoktól. Todvar azóta is a legjelentősebb katonai kiképzőközpont, a Lélekösvény lovagjainak vezetése alatt ezrek tanulják ki évente a kardforgatás és a háborúviselés mesterségét. Mindezért hatalmas összegeket kapnak Gorviktól és azoktól a más tartománybeli siedonoktól, akik itt akarják kitökéletesíteni szedett-vedett tudásukat.
A tartomány hatalmi züllésének egyenes velejárója az erkölcsi züllés és a közbiztonság romlása. A parti városokba egyre több fejvadász klán fészkeli be magát; jól megélnek az egymással civódó nemesek megbízásaiból. A bérgyilkosok gyorsan alkalmazkodtak a városi körülményekhez: egyre kevésbé követik a kráni tradíciókat, a méreg és a cselvetés jóval több szerepet kap a módszereikben, mint a harcművészet. Gyakran szövetkeznek helyi tolvajcéhekkel és mágiahasználókkal, felbérelni pedig akár már egy gazdagabb dzsad kereskedő is felbérelheti őket; nem a rang és a kiemelkedettség, hanem csakis a pénz számít náluk.
Akvilona:
Államforma: Teokrácia
Tartományvezető: Bíboros
Uralkodói dinasztia: Salanovik
Székváros: Wis
Fő tartományi jövedelemforrás: Földművelés
Akvilona a legkisebb területű gorwicki tartomány. Nyugatról Gorvik, északról a Doblo-folyó és azon túl Warvik, keletről, délről pedig a Gorwick-öböl fogja közre ezt az országrésznyi mezőséget. Végeláthatatlan búzatáblákban vet hullámot a szél, tea- és gyapotültetvényeken sok ezer rabszolga dolgozik felügyelőik éber tekintete alatt. Széles, nyílegyenes szekérutak osztják fel a hatalmas birtokokat, színes kövekkel kirakott bekötőutak vezetnek a földesurak pazar vidéki rezidenciáihoz. Erdőt, de még csak ligetnyi facsoportosulást se látni sehol sem; talán csak a kastélyok díszkertjeiben van néhány messziről hozott különlegesség. A déli országút mentén, végig a Gorvik-öböl parján magas gát emelkedik - ez védi a termőföldeket a be-betörni akaró tenger ellen. A gát tükörképe északon is megtalálható, az a Doblo-folyót kíséri végig, és ősszel tesz nagy szolgálatot, amikor a hatalmas esőzések vize a Gorviki-röghegységből alázúdúlna az Akvilonai-síkságra. A két védmű Gatewar városában találkozik, ahol a Doblo is eléri a tengert.
Gatewar mellett két másik nagy kikötője is van a tartománynak: Óliem, a szent város, ahol Szent Amanovik lába először érintett gorwicki talajt, és Wis, ami egyben a tartományi székváros.
Akvilona messze a leggazdagabb gorwicki tartomány, mezőgazdasága, kereskedelme mesés vagyonhoz juttatta - juttatja ma is - a Fekete Bíborost és vazallusait. Rabszolgák hadával műveltetik földjeiket, egyetlen talpalatnyi helyet sem hagynak kihasználatlanul. Ez annyira igaz, hogy még a szomszédos tartományokban is híre van; állítólag még a nagyurak lakásdíszítő növényei is ehető termést hoznak. Földjükön minden megterem, oly' bőségben, hogy abból bőven jut a többi tartomány részére is. Mivel Gorwick nagyrészt hegyvidékre települt ország, Akvilona lett a helyi éléskamra. Az élelemért, pamutszövetért, selyemért, olajért cserébe jól csengő aranyat, fémeket és fát kapnak, esetleg egy-egy rabszolgafelkelés után új munkaerőt, mert tudvalevő, hogy ezeknek a zavargásoknak a megtorlása náluk annyi vérrel folyik, hogy utána hetekig szikkad a föld Ranagol templomai körül.
A tartomány másik különlegességei azok az apró, sekély sóstavak amik mindenfelé megmaradtak az egykori hatalmas mocsarak emlékeiként. A találékony tavasgazdák szódát nyernek ki belőlük, amit aztán hajókon messze földre visznek értékesíteni.
A hajós kereskedők még Abaszisz partjaiig is eljutnak, méghozzá biztonsággal; az ő pénzükből felszerelt tengeri vadászok a legjobb kalózok egész Yneven, és szinte kötelező módon követik őket veszélyesebb útjaikra. Ezek a portyák a kalózoknak is jövedelmezőek: hazatérésük után mindig akad a hajófenékben pár tucat eladó rabszolga…
Az akvilonai kalózok arról váltak hírhedtté, hogy sosem támadnak tűzerővel, vagy lékelősarkantyúval a kiszemelt hajóra, inkább megcsáklyázzák azt. A vérfürdőt sem szeretik, számukra az a legjobb, ha a legénységet minél hamarabb megadásra tudják kényszeríteni. Ennek a magyarázata igen kézenfekvő: az erdőségek nélküli tartományban rettentő sokba kerül egy új hajó, a hadifoglyok pedig igencsak kelendő árunak számítanak egy földművelő-rabszolgatartó társadalomban. Az akvilonai kalózok ezért aztán mindig hármas-tizes rajokban járnak, hogy biztosítsák a módszerükhöz szükséges túlerőt - hamar kiérdemelték ezzel a Tengeri Piranák nevet. Elnevezésüket a Szárazföldi Piranáktól örökölték - régóta hírhedt akvilonai fejvadászokról -, akik ha csak tehetik, tucatnyian, lesből támadnak áldozatukra, így véve elejét esetleges nemkívánatos fordulatoknak.
Amanovik annak idején az Abrado-hegység délnyugati lábain és a Niddigs-fensíkon alapította meg Akvilonát, hatalmas, kies területen, rövidke déli partszakasszal, két kicsi kikötővárossal, melyek közül a Dobló-folyó torkolatánál álló Hanel lett a székváros. Állandó támadások érték Gatewar felöl, ami akkor még gorviki város volt, és partmenti terjeszkedésre törekedett. Warvik északról akart a Salanovikok földjére törni, hogy déli kikötővárosokat szerezzen magának, Rokmund pedig az egész fennsíkot kívánta uralni. Ezekben a nehéz időkben csak a kőkeményen helytálló papságnak volt köszönhető, hogy a nemesség nem hódolt be egyik irányba sem. Kemény harcokban verték ki a portyázó gorviki rablóhadakat, Ranagol hatalmát használva ellenük. A harcos papok nehéz vasakat öltöttek, seregeik megállásra, majd visszavonulásra kényszerítették a délre nyomuló warviki Ranagol-lovagokat, Abrado és Rokmund viszont még sokáig jelentett számukra komoly veszélyt jól képzett fejvadászaival. A kegyetlen évszázadok megkeményítették a vezető papi réteget is: csak az számíthatott komoly sikerekre az életben, aki maga is kíméletlenül erre törekedett. A nemesi családok elsőszülöttje hagyományosan pap lett; így biztosította, hogy a birtok továbbra is a család tulajdonában maradjon. Pap örökös nélkül egy család birtoka az egyházra, így a bíborosra szállt vissza. A további nemesenszületettek előtt két választás maradt; vagy a hadseregbe léphettek be, vagy a harcos papok közé, amely csoport a hosszú évek alatt kezdte felvenni egy lovagrend formáját. Ők magukat csak Emelkedetteknek nevezték, és úgy tartották, hogy csakis ők tudják majd kellő erővel képviselni az egész tartomány érdekeit. Nézeteik szembeállították őket a bíborossal, viszont tényleg hatalmas haderőt képviseltek, így nem lehetett nélkülözni a meglétüket. Az Emelkedettek ideje az Úr Ranagol 1226. esztendejében jött el, mikor is Akvilona bíborosa őket küldte ,,felmentő seregként" a shadoniaktól szorongatott Gorvik segítségére. A harcos papok hada leözönlött a két hegység közötti alföldre, és elsöpörte Domvik kevély seregét. A ,,felszabadított" területeket aztán testvériesen felosztották egymás közt a rend nagymesterei, és több mint ezer esztendeig tűzzel-vassal védték Gorvik tartomány ellen. Kiegyezést csak a Kráni Dúlás hozott; ekkor a békéjüket Gorvik Wis városának (későbbi székvárosuknak) átengedésével vásárolta meg.
Közben a többi vetélytárs sem tétlenkedett; a messzeföldön hírhedtté vált Giribichi Vértestvérek az Úr Ranagol 1412. esztendejében egy sikeres akciójukkal végleg kipusztították Akvilona örökös bíborosi dinasztiáját, a Salanovikokat. A tartományra végre rátehette a kezét Abrado hercege, ám ez kérész életű uralomnak bizonyult: az Emelkedettek azonnal függetlenítették magukat az általuk ,,hitszegőnek" bélyegzett északi tartományrésztől, az eképpen meggyengített vidékre pedig nagyon hamar lecsaptak Warvik déli kikötőkre éhes lovagjai. A közel négy évtizedes harcokban elgyötört lakosok végül fellázadtak tehetetlen hercegük ellen, és az Emelkedettek segítségéért folyamodtak. Ők nagyon egyszerűen oldották meg a problémát; bíborosuknak kérték fel a warviki Suttogó Fivérek-lovagrend egyik beavatottját, Terda Radovik an Warvikot, majd a ,,megszálló" hercegi csapatokat kiűzték Akvilonából. Warvik paplovagjai elfoglalták a Niddigs-fennsíkot, az Abrado-hegység délnyugati lábait, Hanel és Gorgo városát, tehát az eredeti akvilonai területeket. Az Emelkedettek pár évtized múltával ismét függetlenítették magukat, ám most nem tudták vérrel kivívni szabadságukat; az Úr Ranagol 1477. esztendejében Terda Radovik, választott bíborosuk király lett Warvikban, majd egységbe kovácsolta egész Gorwickot, az Emelkedettek birtokait pedig megajándékozta az Akvilona tartományi címmel. Az Emelkedettek vezetőit lovaggá ütötte, felhatalmazta őket a bíborosválasztó joggal, majd feloszlattatta rendjüket. Öt esztendeig úgy látszott, a tartomány területének nagyobbik felével együtt elveszítette minden önállóságát is. A kalandorkirály eltűnésekor viszont erősen rácáfolt ezekre a téveszmékre. Napok alatt állt össze ismét a lovagrend, ami mintha addig se szüneteltette volna munkáját, kész tervek alapján kaparintotta vissza területének irányítását, a tartományi előjogokat. Ettől kezdve beszélhetünk a tartományban teokráciáról, keménykezű egyházról, választott bíborosokról. Az ő irányításuk alatt pár száz év elteltével igazi virágzó gazdaság alakult ki az eredetileg mocsaras, árvizektől áztatott területen.
Gorwick politikai és földrajzitérképe
Warvik:
Államforma: Teokrácia
Tartományvezető: Bíboros-paplovag
Uralkodói dinasztia: Danavik
Székváros: Warvik
Fő tartományi jövedelemforrás: Egyértelműen nem meghatározható
Kétségtelenűl a legnagyobb tartománya Gorwicknak, mind területi, mind politikai vonatkozását tekintve. Rézsút szeli át az egész félszigetet, északon a Ravanoi-öbölig, egészen a Taba El-Ibaráig nyúlik fel - a perzselő homokon mái napig bizonytalan az Abadanával és a Kereskedő Hercegségekkel közös határvonal. Nyugati, délnyugati irányban viszont vérrel festett dombhátak mutatják a gorviki földek kezdetét; hatvan év öldöklő háborúja határozta meg a mai helyüket. Keleten az Abrado nyugati hegyei alatt húzódik, majd a Coebriserre - a helybéliek nyelvén ez Hullaszállítót jelent -, Gorwick legnagyobb folyója mentén fut tovább a határvonal. Rokmunddal osztozik a Rondolle-folyón és a Hawknwessi-dombságon, délen még van egy viszonylag rövid partszakasza a Gorwick-öböl mentén, aztán a Doblo-folyo zárja le a tartományt Hanel városától Todvar váráig.
A ,,Folyók Országa" néven is emlegetett Warvik sík területein hatalmas mocsarakat váltanak még hatalmasabb legelők - sivatag és posvány. Az itt nyomorgó parasztoknak nem sok esélyük van a földművelésre; amit nem szárít ki a forró napsütés, azt elviszi az évi két-három árvíz valamelyike. Errefelé igazából csak az állattenyésztés kecsegtet némi sikerrel. A mocsarakban bivalycsordák és disznókondák dagonyáznak, a magasabb területek legelőin kötött habitusú nehéz lovak ménese nyargalászik a szabad ég alatt. Az északibb, sivatagosabb területeken szánalmas kecske- és birkanyájak legelgetik a szikkadt, savanyú füvet, pásztoraik pedig naphosszat lesik a láthatárt, hogy mikor kell futva odébbállniuk valami betörő dzsad haramiasereg elől.
A Gorvik-hegyhát ideeső részein falvak sokasága fekszik. Gyümölcsösöket, szőlőültetvényeket is művelnek, ám a legtöbb területet a hatalmas selyemtelepek kötik le; alacsonyan nevelt eperfákon selyemhernyók millióit gondozza parasztasszonyok hada. Minden évben szekérkonvojok viszik az ország legfelkapottabb ruhaanyagát a városi takácsműhelyekbe, a helyi uraságok mégis talán a legszegényebbek az összes gorwicki nemesek közül: hiába sanyargatják alattvalóikat, a keménykezű radovikánusok szinte minden jövedelmüket felélik állandó háborúskodásaikkal.
Az Abrado-hegység északi Magashegysége és délnyugati dombnyúlványai szintén Warvik uralma alá tartoznak. Itt is nagyszámú a lakosság, a hatalmas erdősségeket jónéhány kis bányászváros teszi változatossá. A belőlük vezető szekérutak mind a Warviki Országútra vagy a Rondolle-folyó partjára vezetnek.
Mivel a hegyes-völgyes-alföldes vidéken csak kevés, nagyon rossz minőségű út található, a warvikiak egy egészen sajátságos módját alkalmazzák az áruszállításnak: az Abrado-hegységből kitermelt fát hatalmas tutajokká összeácsolva úsztatják le a Rondolle- és a Casada-folyókon, a bányákban kitermelt fémekkel - vassal, rézzel, ónnal - megpakolva. A Rondolle nem sokkal Torokwenta városa felett ömlik a Coebriserre vizébe. Innen már hajózható a tengerig és innentől leselkednek a szállítmányra a rokmundi tartomány fenegyerekei - Dunol városának vízirablói. Ezért aztán Torokwentában fegyveresekkel őrzött dereglyékre rakják a fémet és a fát, majd a lassú árral a tengerig sodortatják magukat. A visszaút valamivel körülményesebb: korbáccsal hajtott rabszolgák serege vontatja fel a hajókat, végig a többszáz mérföldes partvonalon, élelmiszerrel, ruhanemükkel és minden olyasmivel megpakolva, amire a warviki lakosságnak szüksége van.
Rabszolgákat csak erre, a veszélyesebb bányák tárnamunkáira és a Gát működtetéséhez tartanak. A folytonos háborúskodásból rengeteg hadifogolyra tesz szert a tartomány, ám az előbb említett helyek folyamatos utánpótlást igényelnek belőlük. Az esetleges felesleget inkább eladják szomszédaiknak; Warvikban a legszélesebb a parasztság és a közemberek rétege, nem szorulnak hát a rabszolgák silány munkájára.
Rengeteg a katona is: a tartományban nem csak a nemesek sokadszülöttei léphetnek erre a pályára, hanem bármelyik szabad warviki. A fegyveres kiképzés természetesen itt sem ingyenes és a borsos tandíjak erősen megszelektálják a hadseregbe kerülőket; a nincstelenek és a földönfutók így ezen az úton sem lesznek fegyverforgatókká. Warvik rendelkezik a legerősebb hadsereggel egész Gorwickban, mégsincs túl sok esélye arra, hogy az ő uradalma alatt egyesüljön ismét az egész ország. Északi birtokait folyamatosan zaklatják az Abadanai portyázók, és szinte minden emberöltőre jut egy jelentősebb dzsad vezető, aki meghirdeti ellenük a dzsihadot - a szent háborút - és komoly hadak élén tör Warvik földjére. Szüntelen tartó birkózás folyik Torokwenta és a torkolat túlpartján pöffeszkedő Dunol városa között is; valóságos kis hadseregnek kell ügyelnie a vízi útvonal biztonságára. Végül pedig a tengeren sincs nyugta; északi kikötőit a dzsadok, a délieket Shadon hadigályái fenyegetik. Bár Warvik rendelkezik a legkomolyabb hadiflottával, ennek legjelentősebb hányadát leköti a szigetbirtokok - Corma-dina és a környező szigetcsoport - védelme. Szabad tengeri vadászok nincsenek köztük; még a legkalandosabb természetű kapitány is a warviki haditengerészet katonája. Aki warviki kalóznak mondja magát, az legfeljebb csak valamelyik haneli vagy gorgoi kereskedő által pénzelt szerencsevadász lehet, az ilyenek életére pedig tapasztalt, a környék vizeit és vadászait ismerő tengerészek egy lyukas rézgarast sem adnak. Ha tévednek, abból legendák születnek…
Warvik iparát tekintve a fegyverkovácsok és a hajóépítők céhei a legjelentősebbek, de szót érdemel a kohászat is, hiszen az öntödékből kikerülő bronz és acél nagyrészt fedezi a tartomány szükségleteit.
Amanovik halála előtt a Danavikokra bízta Warvik tartományának vezetését, és azok két évezred elmúltával, mái napig eleget is tesznek feladatuknak. A bírtok a kezdetekkor még feleakkora területen létezett, mint manapság, még kikötővárosai sem voltak, csak egy mocsaras kis partszakasza a Casada torkolatvidékén, a Ravanói-öböl déli partján. Keskeny sávként szorult Gorvik és Abrado közé, az itt letelepedő shadleki kóbor lovagokról senki se hitte volna, hogy egy emberöltőnél tovább húzzák ezen a silány vidéken. A lovagok azonban sorra hozták a hihetetlen meglepetéseket: Még az elején megállapodtak, hogy Suttogó Fivérek néven rendházat alapítanak, melyben egy súlyra helyezik a harcot és Ranagol szolgálatát. Vérszövetséget kötöttek, és vezetőt választottak maguk közül. Ő lett Shierro Danavik an Warvik, akit egyben nyugodtan nevezhetünk az első Ranagol-paplovagnak is. Mialatt Amanovik a shadoni hadsereg elől bujkált, Shierro Danavik lovagjai élén a sivatagba űzte a betelepült dzsad lakosokat, majd miután megtisztította a Gorvik-hegyhát északi részét, lerakta Warvik várának alapítókövét a Casada-folyó sziklatornyokkal őrzött szorosa felett. Hatalmas munkát végzett az ország első, bizonytalan időszakában a határok megszilárdításáért, komoly részt vállalt az utak, városok építéséből, a kráni jövevények letelepítéséből. Raquo Amanovik saját kezűleg kente fel bíborosnak, később pedig örökös tartományúrnak nevezte ki, Warvik helytartójának, minden birtokaival együtt. Utódai kétségtelenül büszkék lehettek rá, bár nekik is jutott éppen elegendő feladat, amiknek megoldása nem kisebb hősiesség volt. Mai napig véres csaták dúlnak az északi határvidéken. A dzsadokat csak lépésről lépésre lehetett visszaszorítani a Taba El-Ibara forróságába, ám Omhurt, a dzsadok szent városának elfoglalása óta még vadabbul támadják a helyőrségi csapatokat. Omhurt jelentéktelen kis kikötőváros, Warvik szempontjából is csak annyiból jelentős, hogy kiindulópontja volt a dzsad rablóhadjáratoknak. Hiába rombolták földig a ,,szent" templomot, hiába építették helyére Ranagolét, a helyzet mit sem változott.
Lassanként felépült Warvik fellegvára, köré város telepedett, majd megépült a Gorvik-hegyhát legészakibb erőssége Dúnvik és kihelyezett kikötő-városrésze Giloen is, amit ötven mérföldes, fallal szegélyezett út köt össze az anyavárossal. Ekkor már asztalon volt a Gát tervrajza is; azé a monumentális zsiliprendszeré, mellyel a város alatti tavat kívántak duzzasztani, és ami biztosította volna a Casadán keresztül a tengeri összeköttetést. A lassú építkezést minduntalan fegyveres konfliktusok akasztották meg, melyek közül a legjelentősebb a Gorwick királyával vívott közel hatvan esztendős függetlenségi háború volt:
Az Úr Ranagol 1167. esztendejében Warvik kinyilvánította függetlenségét, sőt igényt jelentett be egész Gorwick trónjára. Az ilyen nyílt kihívásra Ranagol ege alatt csak egyféle válasz létezik: fegyveres. Az Amanovik dinasztia sereget küldött a Danavikokra. A harcok elhúzódtak, mindkét tartományt hátráltatták saját gondjai is: Warviknak, miközben északon folyamatosan védte határait, Akvilona ellen is csapatokat kellett állítania, hogy a déli kikötők elfoglalása után délről, a tenger felöl közelíthesse meg Gorvik akkori székvárosát, Wist. A Salanovikok kemény ellenállása viszont újra és újra meghiúsította a végső győzelmet. A gorvikiaknak jóval nagyobb gonddal kellett szembenézniük, ami végül is meghaladta erejüket: az Úr Ranagol 1216. esztendejében Shadon büntetőexpedíciót küldött a belviszályoktól meggyengült országra. A hirtelen csapás alapjaiban rendítette meg az egész országot: az Amanovikok lemondása kellett hozzá, hogy az egység létrejöjjön, és a tartományok egyesített ereje kisöpörje Domvik katonáit a Szentföldről. Warvik végül hiába kényszerítette térdre az Amanovikokat, a megüresedett trónra mégsem ülhettek fel, a Danavikok nem lettek elismert királyai Gorwicknak. Amit minden tartomány elismert - az saját függetlenségük volt. Fél évszázad sem kellett hozzá, hogy országuk darabokra essen, a további bomlást is csak a közös hit, közös nyelv és a közös ellenség fogta vissza.
Warvik a következő évszázadokban kegyetlen határháborúkat vívott Rokmunddal és Abradoval, előzőtől a Coebriserre-dombhátat védte meg, utóbbitól a Magashegyvidéket, az Abrado-hegység északkeleti láncolatát marta el. Mindeközben folyamatosan támadta Akvilona határait is, hiszen a függetlenségi háború óta nem tett le arról a szándékáról, hogy déli kikötőket foglaljon magának. Erre azonban csak az Űr Ranagol 1457. esztendejében támadt lehetőségük, mikor is az időközben Abrado hercegének uralma alá került Akvilona szembefordult világi tartományurával, és hogy ne kelljen kétfrontos háborút vívnia, Warvik felé tett békeajánlatot. A későbbi nemzeti hős, Terda Radovik, a Ranagol-paplovagrend akkori ifjonca vállalta az expedíció vezetését; háromezer nehézpáncélos élén vonult Rokmundon át egyenesen Adventa, az abradoi székváros felé. A herceg kénytelen volt visszavonni Hanel és Gorgo tájékán csatározó csapatait, ám azok nem küzdhettek meg az ifjú Radovikkal; mire megérkeztek, ő már régen a kikötővárosok felé tartott. Hanel és Gorgo lakosai felmentőként üdvözölték, de elküldeni soha többé nem tudták a warvikiakat - mái napig ők uralják mindkét várost. Abrado hercege jobbnak látta nem ujjat húzni a paplovagokkal - élt még népében a véres magashegyvidéki háború szörnyű emléke. A könnyű, gyors győzelem hatalmassá varázsolta Terda Radovik nevét. Hamarosan a lovagrend nagymestere, a gorwicki tartományokba indított hadjáratok vezére lett, és ő mindent megtett, hogy hírnevének eleget tegyen. Megreformálta a warviki hadsereget, megalapította a radovikánus lovagrendet, majd pár év leforgása alatt egységbe kovácsolta a tartományokat, az Úr Ranagol 1477. esztendejében pedig Gorwick királyává, Warvik uralkodóhercegévé koronáztatta magát.
A Danavikok időszakosan (öt esztendőre) a háttérbe kerültek, ám a hőskirály eltűnése - eltűntetése - után ismét visszavették a hatalmat, igaz, ez tíz év csatározásukba és az ország egységességébe került. Hogy biztosítsák hatalmukat és többé ne vehessék el jöttment alakok a bíborosi széket a fenekük alól, törvénybe foglalták, hogy ezentúl a tartományúr bíboros egyszemélyben a tartományi hadvezér és a paplovagrend nagymestere is lesz. A dolog bevált: igaz, hogy a Suttogó Fivérek-lovagrend eltörölhetetlenül ,,radovikánus" maradt, az is igaz, hogy tehetségtelen hadvezérek sorra vezettek eredménytelen hadjáratokat Abadana ellen, ám mái napig bizton ülhetnek helyükön; gorwick legnagyobb serege vigyázza uralmukat.
Az utóbbi évezred a fejlődésé volt Warvik egész területén. A szomszéd tartományoktól elhódított területeken városok alakultak ki, megépültek a bányásztelepülések közelében az első nagykohók, befejeződött a Gát építése. Manapság jóval többen laknak városokban, mint falvakban. Még a fejvadászklánok is, amik hagyományosan hegyek között eldugott corgákban éltek, egyre-másra telepednek a városokba. Rájöttek, sokkal több haszonnal kecsegtet az alvilág vezetése, a védelmi pénzek behajtása, mint a völgyek mélyén bujdosás. A fejvadászok vezetői mind olyan klánbárók és klángrófok, kiknek a birtokában nem egy bánya és kisváros van, hatalmi törekvéseik pedig messze túlmutatnak birtokaik határainál. Ha lehet hinni a bölcs politikusoknak, mostanság ők azok, akik miatt a Danavik dinasztia leginkább félheti ágának kihalását…
Államforma: Teokrácia
Tartományvezető: Bíboros-paplovag
Uralkodói dinasztia: Danavik
Székváros: Warvik
Fő tartományi jövedelemforrás: Egyértelműen nem meghatározható
Kétségtelenűl a legnagyobb tartománya Gorwicknak, mind területi, mind politikai vonatkozását tekintve. Rézsút szeli át az egész félszigetet, északon a Ravanoi-öbölig, egészen a Taba El-Ibaráig nyúlik fel - a perzselő homokon mái napig bizonytalan az Abadanával és a Kereskedő Hercegségekkel közös határvonal. Nyugati, délnyugati irányban viszont vérrel festett dombhátak mutatják a gorviki földek kezdetét; hatvan év öldöklő háborúja határozta meg a mai helyüket. Keleten az Abrado nyugati hegyei alatt húzódik, majd a Coebriserre - a helybéliek nyelvén ez Hullaszállítót jelent -, Gorwick legnagyobb folyója mentén fut tovább a határvonal. Rokmunddal osztozik a Rondolle-folyón és a Hawknwessi-dombságon, délen még van egy viszonylag rövid partszakasza a Gorwick-öböl mentén, aztán a Doblo-folyo zárja le a tartományt Hanel városától Todvar váráig.
A ,,Folyók Országa" néven is emlegetett Warvik sík területein hatalmas mocsarakat váltanak még hatalmasabb legelők - sivatag és posvány. Az itt nyomorgó parasztoknak nem sok esélyük van a földművelésre; amit nem szárít ki a forró napsütés, azt elviszi az évi két-három árvíz valamelyike. Errefelé igazából csak az állattenyésztés kecsegtet némi sikerrel. A mocsarakban bivalycsordák és disznókondák dagonyáznak, a magasabb területek legelőin kötött habitusú nehéz lovak ménese nyargalászik a szabad ég alatt. Az északibb, sivatagosabb területeken szánalmas kecske- és birkanyájak legelgetik a szikkadt, savanyú füvet, pásztoraik pedig naphosszat lesik a láthatárt, hogy mikor kell futva odébbállniuk valami betörő dzsad haramiasereg elől.
A Gorvik-hegyhát ideeső részein falvak sokasága fekszik. Gyümölcsösöket, szőlőültetvényeket is művelnek, ám a legtöbb területet a hatalmas selyemtelepek kötik le; alacsonyan nevelt eperfákon selyemhernyók millióit gondozza parasztasszonyok hada. Minden évben szekérkonvojok viszik az ország legfelkapottabb ruhaanyagát a városi takácsműhelyekbe, a helyi uraságok mégis talán a legszegényebbek az összes gorwicki nemesek közül: hiába sanyargatják alattvalóikat, a keménykezű radovikánusok szinte minden jövedelmüket felélik állandó háborúskodásaikkal.
Az Abrado-hegység északi Magashegysége és délnyugati dombnyúlványai szintén Warvik uralma alá tartoznak. Itt is nagyszámú a lakosság, a hatalmas erdősségeket jónéhány kis bányászváros teszi változatossá. A belőlük vezető szekérutak mind a Warviki Országútra vagy a Rondolle-folyó partjára vezetnek.
Mivel a hegyes-völgyes-alföldes vidéken csak kevés, nagyon rossz minőségű út található, a warvikiak egy egészen sajátságos módját alkalmazzák az áruszállításnak: az Abrado-hegységből kitermelt fát hatalmas tutajokká összeácsolva úsztatják le a Rondolle- és a Casada-folyókon, a bányákban kitermelt fémekkel - vassal, rézzel, ónnal - megpakolva. A Rondolle nem sokkal Torokwenta városa felett ömlik a Coebriserre vizébe. Innen már hajózható a tengerig és innentől leselkednek a szállítmányra a rokmundi tartomány fenegyerekei - Dunol városának vízirablói. Ezért aztán Torokwentában fegyveresekkel őrzött dereglyékre rakják a fémet és a fát, majd a lassú árral a tengerig sodortatják magukat. A visszaút valamivel körülményesebb: korbáccsal hajtott rabszolgák serege vontatja fel a hajókat, végig a többszáz mérföldes partvonalon, élelmiszerrel, ruhanemükkel és minden olyasmivel megpakolva, amire a warviki lakosságnak szüksége van.
Rabszolgákat csak erre, a veszélyesebb bányák tárnamunkáira és a Gát működtetéséhez tartanak. A folytonos háborúskodásból rengeteg hadifogolyra tesz szert a tartomány, ám az előbb említett helyek folyamatos utánpótlást igényelnek belőlük. Az esetleges felesleget inkább eladják szomszédaiknak; Warvikban a legszélesebb a parasztság és a közemberek rétege, nem szorulnak hát a rabszolgák silány munkájára.
Rengeteg a katona is: a tartományban nem csak a nemesek sokadszülöttei léphetnek erre a pályára, hanem bármelyik szabad warviki. A fegyveres kiképzés természetesen itt sem ingyenes és a borsos tandíjak erősen megszelektálják a hadseregbe kerülőket; a nincstelenek és a földönfutók így ezen az úton sem lesznek fegyverforgatókká. Warvik rendelkezik a legerősebb hadsereggel egész Gorwickban, mégsincs túl sok esélye arra, hogy az ő uradalma alatt egyesüljön ismét az egész ország. Északi birtokait folyamatosan zaklatják az Abadanai portyázók, és szinte minden emberöltőre jut egy jelentősebb dzsad vezető, aki meghirdeti ellenük a dzsihadot - a szent háborút - és komoly hadak élén tör Warvik földjére. Szüntelen tartó birkózás folyik Torokwenta és a torkolat túlpartján pöffeszkedő Dunol városa között is; valóságos kis hadseregnek kell ügyelnie a vízi útvonal biztonságára. Végül pedig a tengeren sincs nyugta; északi kikötőit a dzsadok, a délieket Shadon hadigályái fenyegetik. Bár Warvik rendelkezik a legkomolyabb hadiflottával, ennek legjelentősebb hányadát leköti a szigetbirtokok - Corma-dina és a környező szigetcsoport - védelme. Szabad tengeri vadászok nincsenek köztük; még a legkalandosabb természetű kapitány is a warviki haditengerészet katonája. Aki warviki kalóznak mondja magát, az legfeljebb csak valamelyik haneli vagy gorgoi kereskedő által pénzelt szerencsevadász lehet, az ilyenek életére pedig tapasztalt, a környék vizeit és vadászait ismerő tengerészek egy lyukas rézgarast sem adnak. Ha tévednek, abból legendák születnek…
Warvik iparát tekintve a fegyverkovácsok és a hajóépítők céhei a legjelentősebbek, de szót érdemel a kohászat is, hiszen az öntödékből kikerülő bronz és acél nagyrészt fedezi a tartomány szükségleteit.
Amanovik halála előtt a Danavikokra bízta Warvik tartományának vezetését, és azok két évezred elmúltával, mái napig eleget is tesznek feladatuknak. A bírtok a kezdetekkor még feleakkora területen létezett, mint manapság, még kikötővárosai sem voltak, csak egy mocsaras kis partszakasza a Casada torkolatvidékén, a Ravanói-öböl déli partján. Keskeny sávként szorult Gorvik és Abrado közé, az itt letelepedő shadleki kóbor lovagokról senki se hitte volna, hogy egy emberöltőnél tovább húzzák ezen a silány vidéken. A lovagok azonban sorra hozták a hihetetlen meglepetéseket: Még az elején megállapodtak, hogy Suttogó Fivérek néven rendházat alapítanak, melyben egy súlyra helyezik a harcot és Ranagol szolgálatát. Vérszövetséget kötöttek, és vezetőt választottak maguk közül. Ő lett Shierro Danavik an Warvik, akit egyben nyugodtan nevezhetünk az első Ranagol-paplovagnak is. Mialatt Amanovik a shadoni hadsereg elől bujkált, Shierro Danavik lovagjai élén a sivatagba űzte a betelepült dzsad lakosokat, majd miután megtisztította a Gorvik-hegyhát északi részét, lerakta Warvik várának alapítókövét a Casada-folyó sziklatornyokkal őrzött szorosa felett. Hatalmas munkát végzett az ország első, bizonytalan időszakában a határok megszilárdításáért, komoly részt vállalt az utak, városok építéséből, a kráni jövevények letelepítéséből. Raquo Amanovik saját kezűleg kente fel bíborosnak, később pedig örökös tartományúrnak nevezte ki, Warvik helytartójának, minden birtokaival együtt. Utódai kétségtelenül büszkék lehettek rá, bár nekik is jutott éppen elegendő feladat, amiknek megoldása nem kisebb hősiesség volt. Mai napig véres csaták dúlnak az északi határvidéken. A dzsadokat csak lépésről lépésre lehetett visszaszorítani a Taba El-Ibara forróságába, ám Omhurt, a dzsadok szent városának elfoglalása óta még vadabbul támadják a helyőrségi csapatokat. Omhurt jelentéktelen kis kikötőváros, Warvik szempontjából is csak annyiból jelentős, hogy kiindulópontja volt a dzsad rablóhadjáratoknak. Hiába rombolták földig a ,,szent" templomot, hiába építették helyére Ranagolét, a helyzet mit sem változott.
Lassanként felépült Warvik fellegvára, köré város telepedett, majd megépült a Gorvik-hegyhát legészakibb erőssége Dúnvik és kihelyezett kikötő-városrésze Giloen is, amit ötven mérföldes, fallal szegélyezett út köt össze az anyavárossal. Ekkor már asztalon volt a Gát tervrajza is; azé a monumentális zsiliprendszeré, mellyel a város alatti tavat kívántak duzzasztani, és ami biztosította volna a Casadán keresztül a tengeri összeköttetést. A lassú építkezést minduntalan fegyveres konfliktusok akasztották meg, melyek közül a legjelentősebb a Gorwick királyával vívott közel hatvan esztendős függetlenségi háború volt:
Az Úr Ranagol 1167. esztendejében Warvik kinyilvánította függetlenségét, sőt igényt jelentett be egész Gorwick trónjára. Az ilyen nyílt kihívásra Ranagol ege alatt csak egyféle válasz létezik: fegyveres. Az Amanovik dinasztia sereget küldött a Danavikokra. A harcok elhúzódtak, mindkét tartományt hátráltatták saját gondjai is: Warviknak, miközben északon folyamatosan védte határait, Akvilona ellen is csapatokat kellett állítania, hogy a déli kikötők elfoglalása után délről, a tenger felöl közelíthesse meg Gorvik akkori székvárosát, Wist. A Salanovikok kemény ellenállása viszont újra és újra meghiúsította a végső győzelmet. A gorvikiaknak jóval nagyobb gonddal kellett szembenézniük, ami végül is meghaladta erejüket: az Úr Ranagol 1216. esztendejében Shadon büntetőexpedíciót küldött a belviszályoktól meggyengült országra. A hirtelen csapás alapjaiban rendítette meg az egész országot: az Amanovikok lemondása kellett hozzá, hogy az egység létrejöjjön, és a tartományok egyesített ereje kisöpörje Domvik katonáit a Szentföldről. Warvik végül hiába kényszerítette térdre az Amanovikokat, a megüresedett trónra mégsem ülhettek fel, a Danavikok nem lettek elismert királyai Gorwicknak. Amit minden tartomány elismert - az saját függetlenségük volt. Fél évszázad sem kellett hozzá, hogy országuk darabokra essen, a további bomlást is csak a közös hit, közös nyelv és a közös ellenség fogta vissza.
Warvik a következő évszázadokban kegyetlen határháborúkat vívott Rokmunddal és Abradoval, előzőtől a Coebriserre-dombhátat védte meg, utóbbitól a Magashegyvidéket, az Abrado-hegység északkeleti láncolatát marta el. Mindeközben folyamatosan támadta Akvilona határait is, hiszen a függetlenségi háború óta nem tett le arról a szándékáról, hogy déli kikötőket foglaljon magának. Erre azonban csak az Űr Ranagol 1457. esztendejében támadt lehetőségük, mikor is az időközben Abrado hercegének uralma alá került Akvilona szembefordult világi tartományurával, és hogy ne kelljen kétfrontos háborút vívnia, Warvik felé tett békeajánlatot. A későbbi nemzeti hős, Terda Radovik, a Ranagol-paplovagrend akkori ifjonca vállalta az expedíció vezetését; háromezer nehézpáncélos élén vonult Rokmundon át egyenesen Adventa, az abradoi székváros felé. A herceg kénytelen volt visszavonni Hanel és Gorgo tájékán csatározó csapatait, ám azok nem küzdhettek meg az ifjú Radovikkal; mire megérkeztek, ő már régen a kikötővárosok felé tartott. Hanel és Gorgo lakosai felmentőként üdvözölték, de elküldeni soha többé nem tudták a warvikiakat - mái napig ők uralják mindkét várost. Abrado hercege jobbnak látta nem ujjat húzni a paplovagokkal - élt még népében a véres magashegyvidéki háború szörnyű emléke. A könnyű, gyors győzelem hatalmassá varázsolta Terda Radovik nevét. Hamarosan a lovagrend nagymestere, a gorwicki tartományokba indított hadjáratok vezére lett, és ő mindent megtett, hogy hírnevének eleget tegyen. Megreformálta a warviki hadsereget, megalapította a radovikánus lovagrendet, majd pár év leforgása alatt egységbe kovácsolta a tartományokat, az Úr Ranagol 1477. esztendejében pedig Gorwick királyává, Warvik uralkodóhercegévé koronáztatta magát.
A Danavikok időszakosan (öt esztendőre) a háttérbe kerültek, ám a hőskirály eltűnése - eltűntetése - után ismét visszavették a hatalmat, igaz, ez tíz év csatározásukba és az ország egységességébe került. Hogy biztosítsák hatalmukat és többé ne vehessék el jöttment alakok a bíborosi széket a fenekük alól, törvénybe foglalták, hogy ezentúl a tartományúr bíboros egyszemélyben a tartományi hadvezér és a paplovagrend nagymestere is lesz. A dolog bevált: igaz, hogy a Suttogó Fivérek-lovagrend eltörölhetetlenül ,,radovikánus" maradt, az is igaz, hogy tehetségtelen hadvezérek sorra vezettek eredménytelen hadjáratokat Abadana ellen, ám mái napig bizton ülhetnek helyükön; gorwick legnagyobb serege vigyázza uralmukat.
Az utóbbi évezred a fejlődésé volt Warvik egész területén. A szomszéd tartományoktól elhódított területeken városok alakultak ki, megépültek a bányásztelepülések közelében az első nagykohók, befejeződött a Gát építése. Manapság jóval többen laknak városokban, mint falvakban. Még a fejvadászklánok is, amik hagyományosan hegyek között eldugott corgákban éltek, egyre-másra telepednek a városokba. Rájöttek, sokkal több haszonnal kecsegtet az alvilág vezetése, a védelmi pénzek behajtása, mint a völgyek mélyén bujdosás. A fejvadászok vezetői mind olyan klánbárók és klángrófok, kiknek a birtokában nem egy bánya és kisváros van, hatalmi törekvéseik pedig messze túlmutatnak birtokaik határainál. Ha lehet hinni a bölcs politikusoknak, mostanság ők azok, akik miatt a Danavik dinasztia leginkább félheti ágának kihalását…
Gorwick politikai térképe
Abrado:
Államforma: Hercegség
Tartományvezető: Tartományherceg
Uralkodói dinasztia: Abrado
Székváros: Adventa
Fő tartományi jövedelemforrás: Bányászat
Gorwick északkeleti - az Abrado-hegység nagyobbik felét elfoglaló - tartománya. Északról és keletről tengervíz fogja közre, nyugati határát Warvik, a délit Rokmund alkotja. Égbeszökő, hósipkás hegycsúcsok földje ez, a Coebriserre hatalmas vízgyűjtője, ahol a gleccserfolyók őrült vágtában szakadnak le a mélységes szurdokvölgyekbe, törpefenyők kapaszkodnak kétségbeesetten az omladékos hegyoldalakba, ahol a legtapasztaltabb hegyi kecskék is csak óvatosan rugaszkodnak egyik szikláról a másikra. Kevés ösvény, és még kevesebb szekérút vezet e bércek között, vámszedőjük pedig akad bőven:
A törvénnyel bírók nemesi előjoggal és kemény katonákkal állják az utazók útját, a többiek sajátos fegyvereikkel; a föld hegyeket rengető kőlavinákkal, a levegő tüdőfeszítő ritkaságával és dermesztő hidegével, a víz pengeéles hófúvásokkal, az éhező farkasok csattogó fogaikkal… A vám pedig gyakran nagyon drága: Ranagol temploma itt minden szakadék; fehérlő csontok mutatják, hogy áldoznak bennük rendesen.
A lankásabb területek erdős hegyoldalt, zöldellő hegyi legelőt jelentenek - errefelé még a fennsík is ismeretlen fogalom. Nem csoda hát, hogy a földművelés, a kertészkedés nem az abradoi jobbágyok kenyere. Kecskét, juhot, szelídített múnt tartanak inkább, hogy hús és tej legyen elegendő. Télen a völgyekben, nyáron a hegyi réteken legeltetik, ólmos végű bottal, borjúnyi medveölő ebekkel éjjel-nappal védik a nyájat farkastól, rablóktól, földesúri behajtóktól. Őseik már a gorvikiak előtti évezredben is ezt csinálták, nekik nem sokat változott az életük attól, hogy újfajta urakat kaptak a nyakukba. Barbárok maradtak, olyanok, amilyenek voltak, nem is igazán keveredtek el a többi népekkel; sem a dzsadokkal, sem a shadlekiekkel, a krániaktól meg épp úgy viszolyognak, mint minden normális tudattal megáldott lény. Nem is adóztak nekik sosem; a tavasszal leadott bárányok és gidák, a levágott hízóállatok húsának súlyát búzában, árpában kérik viszont, ők ugyanis csak így juthatnak kenyérgabonához. Általában Rokmund folyóvölgyi városkáiba, vagy a székvárosba mennek vásározni és a hosszú terelőút alatt bőven megfizetik a vámot úrnak és a természetnek egyaránt. Az első hóval aztán véget ér minden utazás; a keskeny ösvényeket tavaszig csak a legvakmerőbb hegyi vezetők járják, azok is teljes némaságban, nehogy megindítsák hangjukkal a meredek falakra tapadt hóréteget.
Az egymástól elszigetelt falvak csoportjait hegycsúcsokon trónoló sziklavárak vigyázzák, általában a közös szekérút felügyelésével. Az abradói grófok, bárók egyetlen biztosan behajtható adóneme az útadó, világos tehát, hogy ezeken az utakon a földesurak címeres sorompói jelzik a bírtokhatárokat, s markukat tartó, jól fegyverzett katonák kezelik azokat. A nagyobb, elhanyagoltabb birtokokon nagyritkán előfordulnak önkéntes vámszedők is, ám Ranagol szigorú ege alatt ezek általában igen rövid életű társaságok; vándorpapok, fürge pásztorok viszik meg az ilyenek hírét a legközelebbi urasághoz, ők pedig ki nem hagynák az alkalmat, hogy néhány újabb rabszolgával növeljék bányáik hozamát.
A lávából dermedt hegyek gyomra tartományszerte kincsekkel van teli, amik között az arany és az ezüst ugyanolyan gyakori, mint a kén, vagy a vas. Néhány kivételes helyen abbitot, sőt mithrillt is rejthet a bányák mélye, ezek azonban - milyen furcsa - mind a tartomány hercegének tulajdonában vannak. Életveszélyes, kőkemény munka az ércek kitermelése, így ezt csakis rabszolgákkal végeztetik, s mivel a legtöbb bányához rendes út sem vezet, a kitermelt követ hátukra szerelt fémputtonyokban szállítják a völgymélyi kohókig vagy addig, amíg öszvérek hátára nem rakhatják át. Mindehhez a kellő lelki erőt gondosan kiképzett, korbáccsal, ramierával felszerelt fegyőrök adják.
A herceg jövedelmét saját területén működő bányáin és sorompóin túl csak a hűbéri adók és a tengeri portyázások bevételei képzik. Minthogy a tartomány székhelye, Adventa az egyetlen kikötő és város a tartományban, a hercegnek nem kell tartania vazallusai kereskedelmi előretörésétől; saját privigéliuma a tartomány kitermelt kincseinek hajós szállítása, értékesítése. Vagyonuk tehát mesésnek mondható: nem véletlen, hogy a tartományi hadsereg Abasziszban kovácsoltatott abbit páncélzatban feszít (amihez természetesen Abrado szállította a nemes fémet, kicsi híján szélütésbe kergetve ezzel az Otlokirt), hogy készen vásárol hajókat Gorvik építődokkjaiból, hogy kétezer éve őrzik háborítatlanságában határait és dinasztiáját - a Kránból áttelepült legkegyetlenebb fejvadász család -, a Démonfattyak gorwicki utódai.
Ezek a szörnyetegek az Úr Ranagol 50. esztendejében léptek Gorwick földjére, ugyanazon a térkapun keresztül, amin át előttük Shackallor küldte Amanovik felmentő seregét, amin át utána töméntelen ork- és goblinhorda is e világra szakadt, s amit azóta is ők őriznek, nehogy méltatlan szerzet juthasson a Sötét Birodalomba, vagy onnan ide. Állítólag a mái napig megőrizték kráni vonásaikat, hagyományaikat. A ferdeszemű harcosok szigorúan titkos corgákban laknak, harcművészeket megszégyenítő technikákat gyakorolnak, s olyan szavakat, melyek kimondásával ősi erőket szabadítanak fel a föld mélyéből. Még Abrado lakosai is csak legendákat tudnak mesélni róluk; akik konkrét tényekkel szolgálhatnának, azoknak lelke már rég a Kosfejes Úr poklában ég…
Legvalószínűbb mendemonda róluk az, hogy központi corgájuk, Giribick a térkapu köré épült, s ez kereken ötven mérföldnyi távlságra esik a Szent Föld egyetlen ma is működő vulkánja, a Raddúne lábától.
Abrado Gorwick krónikájának legnyugodtabb tartománya. A kráni fejvadászok által fenntartott viszonylagos ,,békében" az Abrado dinasztia több, mint ezer esztendeig ráérősen fejleszthette a tartomány rendszerét, iparát, felépíthette egyetlen városa, Adventa és a saját védelmi rendszereit, amik aztán napjainkig kikezdhetetlenűl állják a sarat. Az Úr Ranagol 1195. esztendejében utolsóként mondta ki az Amanovikoktól való függetlenségét, majd egy jó évszázaddal később fegyverrel próbált újabb területekhez - Warvik északi partvidékéhez és Rokmund folyóvölgyeihez - hozzájutni. A sikertelenséget a kisnemesek álandó cívódásai okozták, melyek alapja nemritkán egy-egy birtokhatáron fekvő bánya, rövidebb-hosszabb útszakasz tulajdonvitája volt. Igaz, hatalmas áldozatok árán sikerült elfoglalniuk a Coebriserre-Rondolle-közét Rokmundtól, de szinte ugyanabban az évben elvesztették Warvikkal szemben a Magashegyvidéki Háborút, ifjú hercegükkel és jópár vasbányával együtt. A sikertelen hadjáratok után a hercegség defenzív politikába kezdett - diplomáciai cselszövésekkel próbált befolyást szerezni Akvilonában. Terveiket az Úr Ranagol 1413. esztendejében siker koronázta; Abrado hercege Akvilona helytartója lett. A szépreményű unió csak pár évtizedig létezett, 1457-ben lázadás, és Radovik első hadjárata zúzta szét. Az öreg herceg később be is hódolt Terda Radoviknak - historikusok mái napik vitatják ennek okait.
Jelenleg a biztos anyagi fedezettel, komoly gazdasági háttérrel rendelkező Abradok ismét defenzív politikát folytatnak, Warvik ellensúlyaként szintén erős flottát, hadsereget tartanak fent, minőségben pótolva a létszámbeli különbségeket. Komoly kereskedelmi kapcsolatot építettek ki Abaszisszal, jópár barátsági szerződés kötetett Rokmunddal, akiknek támogatásukért cserébe visszaadta a számára értéktelen folyóvölgyeket, Dunol lápszagú városát; s bár Warvik a fő ellenség, azért közös flottáik már jónéhányszor zúzták szét Shadon hajórajait Corma-dina partjainál.
Rokmund:
Államforma: Feudális anarchia
Tartományvezető: Nincs
Uralkodói dinasztia: Névlegesen a hercegi Radun család, konkrétan jelenleg Liedor
Székváros: Hawkness
Fő tartományi jövedelemforrás: Rablógazdálkodás
A legváltozatosabb felszínű tartomány, bár területileg nyugati szomszédjának, Warviknak alig egyharmadát teszi ki. Északon a Coebriserre-folyó választja el Abradotól, délen, keleten kikötővároskák és halászfalvak sorjáznak a Keleti Óceán és a Gorwick Öböl partjain.
A legszegényebb tartományként számontartott Rokmund jobbágyai igazi nyomorban élnek: legtöbbje még sárból tapasztott viskóját sem mondhatja a magáénak. Domboldalakba kapaszkodó silány földjeiken kevés gabona terem, gyümölcsöseik majd' minden tavasszal lefagynak az Abrado csúcsai felől áramló fagyos levegőtől - ezt még selyemhernyótelepeik is gyakran megsínylik. Azt a keveset, amit őszig megtermelnek, súlyos adók tizedelik; az egyház és a földesurak behajtói gyakorlott szemekkel lelik meg az eldugott vermeket és kegyetlen indulattal suhintják korbácsukat a rajtakapott parasztok nyaka közé. A nincstelen jobbágyokat a törvényeknél is jobban röghöz köti az útadó, a minden város és nagyobb település határában felállított, az útmenti földeket birtokló nemesek pénzszipolyozó katonáival őriztetett sorompó.
A legjobb sorban élő nemtelenek a Coebriserre és a Rondolle folyók közében lakó pákásznépek. A mocsaras, lápos, szittyó-legelős vidéken a csíkhalászaton és a bivalylegeltetésen túl nem sok lehetőség van a megélhetésre, ezért aztán fosztogatással egészítik ki szerény jövedelmüket: Warvik a nagy folyók hátán úsztatja le erdőségeiből kitermelt, hajók építésére szánt rönkfáit, az ezekből összeácsolt tutajokon pedig a hegyek között kitermelt vas nyers tömbjei utaznak - mindkettő hatalmas érték nem csak a lápvilágban, de egész Rokmund területén. A ,,mocsarak királya", Dunol grófja jelentős részesedésért cserébe nem csak szemet húny, de aktívan részt is vesz ezeknek a ,,víziaratásoknak" a kivitelezésében. Megközelíthetetlen földvárában biztos menedéket talál minden zsiványa, ha esetleg a warviki Torokwenta katonái büntetőhadjáratot indítanak a jólsikerült rablások megtorlására.
A rokmundi hegyek rengeteg kincset rejtenek, ám ezek kinyerése csak lassan megy: a feltáró munkák, berendezések, rabszolgák hatalmas költségeit egyetlen báró vagy gróf sem vállalja fel egykönnyen. Éves bevételeik nagyobbik felét udvartartásuk éli fel, a többit az állandó árnyékháborúk. Erre a tartományra jellemző az is, hogy teljesen hiányzik belőle az egység: az erősebbik jogán uralkodnak városok és bírtokok fölött a nemesi családok, klánok, szervezetek, és ezek csakis a saját biztonságukkal, gyarapodásukkal vannak elfoglalva. Ebből kifolyólag a tartománynak nincs állandó hadserege sem; a nemesi bandériumok, fejvadász testőrségek alkotják a tartomány derékhadát, a szerény zsoldért szerződő alkalmi szabad harcosok pedig a fegyveres söpredéket. A legkomolyabb haderőt a déli kikötővárosok fejvadászklánjai képviselik, vezetőik így gyakorta a városok egyik legbefolyásosabb emberei is egyszemélyben. Ezek a klánok mára szétválaszthatatlanúl egybemosódtak a helyi alvilággal és a romlott arisztokráciával, ezáltal létrehozva azt a sötét és dekadens vezetést, ami messze földön hirhedtté teszi őket.
Ranagol egyháza is furcsa képet mutat: nincs annyira háttérbe szorítva, mint Abradoban, nem csak kóbór igehírdetők és családi sebratorok - szertartásvezetők - tartják fenn a hit ápolását, de a világi életben szinte semmi jelentőségük sincs. Egyedül a bíboros rendelkezik egyházi birtokokkal, ezek jövedelme és az egész tartományra kiterjedő adóztatási joga jelenti miden világi gazdagságát. Rokmund hegyek közé bújtatott városa az övé, ami csak Amanovik idején volt jelentős erősség, azóta már átvette szerepét Hawkness, a legerősebb déli kikötő, ami közel két évezrede a tartományi herceg székvárosa. Rokmund városában áll Ranagol székesegyháza, jónéhány papi neveldéje, Gorwick legnagyobb apácazárdája. Ha valamelyik város templomot épít, vagy új papot kér egy megüresedett helyre, ide kell irányítania kérvényét, hogy aztán a bíboros személyesen intézkedjen ezügyben. A rokmundi papság legfontosabb szívügye a tartomány lakosságának lelki istápolása, kiemelkedésük útjának egyengetése. Nagyobbik részük egész életében úton van, a többi pap falvak, kisebb közösségek vezetésével foglalkozik.
Szent Amanovik annak idején csak a pillanatnyi politikai helyzetnek engedve nevezett ki a tartomány élére világi vezetést, tudniillik az akkori rokmundi hadsereg jóval ütőképesebb volt, mint a mai, ráadásul a kráni jövevények egyikének vezetése alatt állt. Komoly hitbéli nézeteltérés alakult ki a bíboros és a kráni hadvezér között, aminek a vége a bíboros rettenetes halála lett - a kráni egyetlen kiböffentett szavától szakadt apró cafatokra. Rokmund így került katonai vezetés alá, egy kráni dinasztia örökletében, ami csak hosszú évszázadok után szelidült gorwickivá, a tartományi hadúr hercegi címmé, a vasfegyelmű hadsereg züllött bandériákká. Ez utóbbiban - a hadsereg elzüllésében - nagy szerepe volt a hatvanéves háborúnak, amikor Rokmund hadserege az Úr Ranagol 1197. esztendejében vállvetve harcolt Warvik mellett, a tehetségtelen herceg vezetése alatt mégis szinte megsemmisítő csapást kapott az Amanovikoktól. A hazaszállingózó veteránok és az újonnan toborzott ifjoncok már Warvik ellen kellett, hogy hadba vonuljanak. A ,,zöldfülüek hadjárata" kegyetlen kudarcba fulladt, a herceg pedig ekkor vesztette el végleg a hadvezéri rangját. A dinasztia manapság csak egy a többi fennmaradásért küzdő hatalmi csoportosulás között, igaz, a tehetősebbek közül. A tartományi hadsereg szétesett; minden nemes saját testőrséget állított ki maga köré, a későbbi árnyékháborúk pedig lassanként megnövelték a tökéletesen képzett, halálosan hatékony fejvadászok - vagy inkább orgyilkosok - szerepét.
Érdemes még szót ejteni Rokmund hajózásáról is. Erre is igaz, hogy ahány város, annyi szokás. Racallotól északra, Adventa felé a városokban még halászcéhek tömörítik a hajósokat, elvétve akad néhány önálló kereskedő, nekik talán még tengeri vadászokkal zsúfolt karavellre is tellik, ám errefelé nem jellemző a kalózkodás. Racallo és Hawkness viszont két veszett hírű kalózváros, a közéjük eső kisebbek pedig hűen utánozzák őket. A legutolsó halászladik is széles pengékkel hadakozó tengeri sideonokat rejthet, ha ezekből a kikötőkből fut ki. Véres kegyetlenséggel mészárolják le a kiprédált hajók matrózait és utasait, gyakran támadnak más tartománybeli hajókra, nem csoda hát, hogy mindenki vadászik rájuk.
Rokmund rettentő kaotikus tartomány; ahhoz, hogy igazán átérezze valaki a rendszerét, a személyes tapasztalat élményével kell gazdagítania magát.
Államforma: Hercegség
Tartományvezető: Tartományherceg
Uralkodói dinasztia: Abrado
Székváros: Adventa
Fő tartományi jövedelemforrás: Bányászat
Gorwick északkeleti - az Abrado-hegység nagyobbik felét elfoglaló - tartománya. Északról és keletről tengervíz fogja közre, nyugati határát Warvik, a délit Rokmund alkotja. Égbeszökő, hósipkás hegycsúcsok földje ez, a Coebriserre hatalmas vízgyűjtője, ahol a gleccserfolyók őrült vágtában szakadnak le a mélységes szurdokvölgyekbe, törpefenyők kapaszkodnak kétségbeesetten az omladékos hegyoldalakba, ahol a legtapasztaltabb hegyi kecskék is csak óvatosan rugaszkodnak egyik szikláról a másikra. Kevés ösvény, és még kevesebb szekérút vezet e bércek között, vámszedőjük pedig akad bőven:
A törvénnyel bírók nemesi előjoggal és kemény katonákkal állják az utazók útját, a többiek sajátos fegyvereikkel; a föld hegyeket rengető kőlavinákkal, a levegő tüdőfeszítő ritkaságával és dermesztő hidegével, a víz pengeéles hófúvásokkal, az éhező farkasok csattogó fogaikkal… A vám pedig gyakran nagyon drága: Ranagol temploma itt minden szakadék; fehérlő csontok mutatják, hogy áldoznak bennük rendesen.
A lankásabb területek erdős hegyoldalt, zöldellő hegyi legelőt jelentenek - errefelé még a fennsík is ismeretlen fogalom. Nem csoda hát, hogy a földművelés, a kertészkedés nem az abradoi jobbágyok kenyere. Kecskét, juhot, szelídített múnt tartanak inkább, hogy hús és tej legyen elegendő. Télen a völgyekben, nyáron a hegyi réteken legeltetik, ólmos végű bottal, borjúnyi medveölő ebekkel éjjel-nappal védik a nyájat farkastól, rablóktól, földesúri behajtóktól. Őseik már a gorvikiak előtti évezredben is ezt csinálták, nekik nem sokat változott az életük attól, hogy újfajta urakat kaptak a nyakukba. Barbárok maradtak, olyanok, amilyenek voltak, nem is igazán keveredtek el a többi népekkel; sem a dzsadokkal, sem a shadlekiekkel, a krániaktól meg épp úgy viszolyognak, mint minden normális tudattal megáldott lény. Nem is adóztak nekik sosem; a tavasszal leadott bárányok és gidák, a levágott hízóállatok húsának súlyát búzában, árpában kérik viszont, ők ugyanis csak így juthatnak kenyérgabonához. Általában Rokmund folyóvölgyi városkáiba, vagy a székvárosba mennek vásározni és a hosszú terelőút alatt bőven megfizetik a vámot úrnak és a természetnek egyaránt. Az első hóval aztán véget ér minden utazás; a keskeny ösvényeket tavaszig csak a legvakmerőbb hegyi vezetők járják, azok is teljes némaságban, nehogy megindítsák hangjukkal a meredek falakra tapadt hóréteget.
Az egymástól elszigetelt falvak csoportjait hegycsúcsokon trónoló sziklavárak vigyázzák, általában a közös szekérút felügyelésével. Az abradói grófok, bárók egyetlen biztosan behajtható adóneme az útadó, világos tehát, hogy ezeken az utakon a földesurak címeres sorompói jelzik a bírtokhatárokat, s markukat tartó, jól fegyverzett katonák kezelik azokat. A nagyobb, elhanyagoltabb birtokokon nagyritkán előfordulnak önkéntes vámszedők is, ám Ranagol szigorú ege alatt ezek általában igen rövid életű társaságok; vándorpapok, fürge pásztorok viszik meg az ilyenek hírét a legközelebbi urasághoz, ők pedig ki nem hagynák az alkalmat, hogy néhány újabb rabszolgával növeljék bányáik hozamát.
A lávából dermedt hegyek gyomra tartományszerte kincsekkel van teli, amik között az arany és az ezüst ugyanolyan gyakori, mint a kén, vagy a vas. Néhány kivételes helyen abbitot, sőt mithrillt is rejthet a bányák mélye, ezek azonban - milyen furcsa - mind a tartomány hercegének tulajdonában vannak. Életveszélyes, kőkemény munka az ércek kitermelése, így ezt csakis rabszolgákkal végeztetik, s mivel a legtöbb bányához rendes út sem vezet, a kitermelt követ hátukra szerelt fémputtonyokban szállítják a völgymélyi kohókig vagy addig, amíg öszvérek hátára nem rakhatják át. Mindehhez a kellő lelki erőt gondosan kiképzett, korbáccsal, ramierával felszerelt fegyőrök adják.
A herceg jövedelmét saját területén működő bányáin és sorompóin túl csak a hűbéri adók és a tengeri portyázások bevételei képzik. Minthogy a tartomány székhelye, Adventa az egyetlen kikötő és város a tartományban, a hercegnek nem kell tartania vazallusai kereskedelmi előretörésétől; saját privigéliuma a tartomány kitermelt kincseinek hajós szállítása, értékesítése. Vagyonuk tehát mesésnek mondható: nem véletlen, hogy a tartományi hadsereg Abasziszban kovácsoltatott abbit páncélzatban feszít (amihez természetesen Abrado szállította a nemes fémet, kicsi híján szélütésbe kergetve ezzel az Otlokirt), hogy készen vásárol hajókat Gorvik építődokkjaiból, hogy kétezer éve őrzik háborítatlanságában határait és dinasztiáját - a Kránból áttelepült legkegyetlenebb fejvadász család -, a Démonfattyak gorwicki utódai.
Ezek a szörnyetegek az Úr Ranagol 50. esztendejében léptek Gorwick földjére, ugyanazon a térkapun keresztül, amin át előttük Shackallor küldte Amanovik felmentő seregét, amin át utána töméntelen ork- és goblinhorda is e világra szakadt, s amit azóta is ők őriznek, nehogy méltatlan szerzet juthasson a Sötét Birodalomba, vagy onnan ide. Állítólag a mái napig megőrizték kráni vonásaikat, hagyományaikat. A ferdeszemű harcosok szigorúan titkos corgákban laknak, harcművészeket megszégyenítő technikákat gyakorolnak, s olyan szavakat, melyek kimondásával ősi erőket szabadítanak fel a föld mélyéből. Még Abrado lakosai is csak legendákat tudnak mesélni róluk; akik konkrét tényekkel szolgálhatnának, azoknak lelke már rég a Kosfejes Úr poklában ég…
Legvalószínűbb mendemonda róluk az, hogy központi corgájuk, Giribick a térkapu köré épült, s ez kereken ötven mérföldnyi távlságra esik a Szent Föld egyetlen ma is működő vulkánja, a Raddúne lábától.
Abrado Gorwick krónikájának legnyugodtabb tartománya. A kráni fejvadászok által fenntartott viszonylagos ,,békében" az Abrado dinasztia több, mint ezer esztendeig ráérősen fejleszthette a tartomány rendszerét, iparát, felépíthette egyetlen városa, Adventa és a saját védelmi rendszereit, amik aztán napjainkig kikezdhetetlenűl állják a sarat. Az Úr Ranagol 1195. esztendejében utolsóként mondta ki az Amanovikoktól való függetlenségét, majd egy jó évszázaddal később fegyverrel próbált újabb területekhez - Warvik északi partvidékéhez és Rokmund folyóvölgyeihez - hozzájutni. A sikertelenséget a kisnemesek álandó cívódásai okozták, melyek alapja nemritkán egy-egy birtokhatáron fekvő bánya, rövidebb-hosszabb útszakasz tulajdonvitája volt. Igaz, hatalmas áldozatok árán sikerült elfoglalniuk a Coebriserre-Rondolle-közét Rokmundtól, de szinte ugyanabban az évben elvesztették Warvikkal szemben a Magashegyvidéki Háborút, ifjú hercegükkel és jópár vasbányával együtt. A sikertelen hadjáratok után a hercegség defenzív politikába kezdett - diplomáciai cselszövésekkel próbált befolyást szerezni Akvilonában. Terveiket az Úr Ranagol 1413. esztendejében siker koronázta; Abrado hercege Akvilona helytartója lett. A szépreményű unió csak pár évtizedig létezett, 1457-ben lázadás, és Radovik első hadjárata zúzta szét. Az öreg herceg később be is hódolt Terda Radoviknak - historikusok mái napik vitatják ennek okait.
Jelenleg a biztos anyagi fedezettel, komoly gazdasági háttérrel rendelkező Abradok ismét defenzív politikát folytatnak, Warvik ellensúlyaként szintén erős flottát, hadsereget tartanak fent, minőségben pótolva a létszámbeli különbségeket. Komoly kereskedelmi kapcsolatot építettek ki Abaszisszal, jópár barátsági szerződés kötetett Rokmunddal, akiknek támogatásukért cserébe visszaadta a számára értéktelen folyóvölgyeket, Dunol lápszagú városát; s bár Warvik a fő ellenség, azért közös flottáik már jónéhányszor zúzták szét Shadon hajórajait Corma-dina partjainál.
Rokmund:
Államforma: Feudális anarchia
Tartományvezető: Nincs
Uralkodói dinasztia: Névlegesen a hercegi Radun család, konkrétan jelenleg Liedor
Székváros: Hawkness
Fő tartományi jövedelemforrás: Rablógazdálkodás
A legváltozatosabb felszínű tartomány, bár területileg nyugati szomszédjának, Warviknak alig egyharmadát teszi ki. Északon a Coebriserre-folyó választja el Abradotól, délen, keleten kikötővároskák és halászfalvak sorjáznak a Keleti Óceán és a Gorwick Öböl partjain.
A legszegényebb tartományként számontartott Rokmund jobbágyai igazi nyomorban élnek: legtöbbje még sárból tapasztott viskóját sem mondhatja a magáénak. Domboldalakba kapaszkodó silány földjeiken kevés gabona terem, gyümölcsöseik majd' minden tavasszal lefagynak az Abrado csúcsai felől áramló fagyos levegőtől - ezt még selyemhernyótelepeik is gyakran megsínylik. Azt a keveset, amit őszig megtermelnek, súlyos adók tizedelik; az egyház és a földesurak behajtói gyakorlott szemekkel lelik meg az eldugott vermeket és kegyetlen indulattal suhintják korbácsukat a rajtakapott parasztok nyaka közé. A nincstelen jobbágyokat a törvényeknél is jobban röghöz köti az útadó, a minden város és nagyobb település határában felállított, az útmenti földeket birtokló nemesek pénzszipolyozó katonáival őriztetett sorompó.
A legjobb sorban élő nemtelenek a Coebriserre és a Rondolle folyók közében lakó pákásznépek. A mocsaras, lápos, szittyó-legelős vidéken a csíkhalászaton és a bivalylegeltetésen túl nem sok lehetőség van a megélhetésre, ezért aztán fosztogatással egészítik ki szerény jövedelmüket: Warvik a nagy folyók hátán úsztatja le erdőségeiből kitermelt, hajók építésére szánt rönkfáit, az ezekből összeácsolt tutajokon pedig a hegyek között kitermelt vas nyers tömbjei utaznak - mindkettő hatalmas érték nem csak a lápvilágban, de egész Rokmund területén. A ,,mocsarak királya", Dunol grófja jelentős részesedésért cserébe nem csak szemet húny, de aktívan részt is vesz ezeknek a ,,víziaratásoknak" a kivitelezésében. Megközelíthetetlen földvárában biztos menedéket talál minden zsiványa, ha esetleg a warviki Torokwenta katonái büntetőhadjáratot indítanak a jólsikerült rablások megtorlására.
A rokmundi hegyek rengeteg kincset rejtenek, ám ezek kinyerése csak lassan megy: a feltáró munkák, berendezések, rabszolgák hatalmas költségeit egyetlen báró vagy gróf sem vállalja fel egykönnyen. Éves bevételeik nagyobbik felét udvartartásuk éli fel, a többit az állandó árnyékháborúk. Erre a tartományra jellemző az is, hogy teljesen hiányzik belőle az egység: az erősebbik jogán uralkodnak városok és bírtokok fölött a nemesi családok, klánok, szervezetek, és ezek csakis a saját biztonságukkal, gyarapodásukkal vannak elfoglalva. Ebből kifolyólag a tartománynak nincs állandó hadserege sem; a nemesi bandériumok, fejvadász testőrségek alkotják a tartomány derékhadát, a szerény zsoldért szerződő alkalmi szabad harcosok pedig a fegyveres söpredéket. A legkomolyabb haderőt a déli kikötővárosok fejvadászklánjai képviselik, vezetőik így gyakorta a városok egyik legbefolyásosabb emberei is egyszemélyben. Ezek a klánok mára szétválaszthatatlanúl egybemosódtak a helyi alvilággal és a romlott arisztokráciával, ezáltal létrehozva azt a sötét és dekadens vezetést, ami messze földön hirhedtté teszi őket.
Ranagol egyháza is furcsa képet mutat: nincs annyira háttérbe szorítva, mint Abradoban, nem csak kóbór igehírdetők és családi sebratorok - szertartásvezetők - tartják fenn a hit ápolását, de a világi életben szinte semmi jelentőségük sincs. Egyedül a bíboros rendelkezik egyházi birtokokkal, ezek jövedelme és az egész tartományra kiterjedő adóztatási joga jelenti miden világi gazdagságát. Rokmund hegyek közé bújtatott városa az övé, ami csak Amanovik idején volt jelentős erősség, azóta már átvette szerepét Hawkness, a legerősebb déli kikötő, ami közel két évezrede a tartományi herceg székvárosa. Rokmund városában áll Ranagol székesegyháza, jónéhány papi neveldéje, Gorwick legnagyobb apácazárdája. Ha valamelyik város templomot épít, vagy új papot kér egy megüresedett helyre, ide kell irányítania kérvényét, hogy aztán a bíboros személyesen intézkedjen ezügyben. A rokmundi papság legfontosabb szívügye a tartomány lakosságának lelki istápolása, kiemelkedésük útjának egyengetése. Nagyobbik részük egész életében úton van, a többi pap falvak, kisebb közösségek vezetésével foglalkozik.
Szent Amanovik annak idején csak a pillanatnyi politikai helyzetnek engedve nevezett ki a tartomány élére világi vezetést, tudniillik az akkori rokmundi hadsereg jóval ütőképesebb volt, mint a mai, ráadásul a kráni jövevények egyikének vezetése alatt állt. Komoly hitbéli nézeteltérés alakult ki a bíboros és a kráni hadvezér között, aminek a vége a bíboros rettenetes halála lett - a kráni egyetlen kiböffentett szavától szakadt apró cafatokra. Rokmund így került katonai vezetés alá, egy kráni dinasztia örökletében, ami csak hosszú évszázadok után szelidült gorwickivá, a tartományi hadúr hercegi címmé, a vasfegyelmű hadsereg züllött bandériákká. Ez utóbbiban - a hadsereg elzüllésében - nagy szerepe volt a hatvanéves háborúnak, amikor Rokmund hadserege az Úr Ranagol 1197. esztendejében vállvetve harcolt Warvik mellett, a tehetségtelen herceg vezetése alatt mégis szinte megsemmisítő csapást kapott az Amanovikoktól. A hazaszállingózó veteránok és az újonnan toborzott ifjoncok már Warvik ellen kellett, hogy hadba vonuljanak. A ,,zöldfülüek hadjárata" kegyetlen kudarcba fulladt, a herceg pedig ekkor vesztette el végleg a hadvezéri rangját. A dinasztia manapság csak egy a többi fennmaradásért küzdő hatalmi csoportosulás között, igaz, a tehetősebbek közül. A tartományi hadsereg szétesett; minden nemes saját testőrséget állított ki maga köré, a későbbi árnyékháborúk pedig lassanként megnövelték a tökéletesen képzett, halálosan hatékony fejvadászok - vagy inkább orgyilkosok - szerepét.
Érdemes még szót ejteni Rokmund hajózásáról is. Erre is igaz, hogy ahány város, annyi szokás. Racallotól északra, Adventa felé a városokban még halászcéhek tömörítik a hajósokat, elvétve akad néhány önálló kereskedő, nekik talán még tengeri vadászokkal zsúfolt karavellre is tellik, ám errefelé nem jellemző a kalózkodás. Racallo és Hawkness viszont két veszett hírű kalózváros, a közéjük eső kisebbek pedig hűen utánozzák őket. A legutolsó halászladik is széles pengékkel hadakozó tengeri sideonokat rejthet, ha ezekből a kikötőkből fut ki. Véres kegyetlenséggel mészárolják le a kiprédált hajók matrózait és utasait, gyakran támadnak más tartománybeli hajókra, nem csoda hát, hogy mindenki vadászik rájuk.
Rokmund rettentő kaotikus tartomány; ahhoz, hogy igazán átérezze valaki a rendszerét, a személyes tapasztalat élményével kell gazdagítania magát.
A cikket készítette: Krystohans - ha kell egy JÓ honlap
E-bookjaimból ITT válogathatsz!
Írásaimat a mobilodon is olvashatod, a http://wap.krystohans.222.hu oldalon. Regisztráláshoz küldd a "222 krystohans" kódot (persze idézőjelek nélkül!) a 06-90-612113 SMS számra (kb.200 Ft)! Jó szórakozást!
**A mutánsokról
2006. Aug. 18, péntek 18:02
Kategória: Világleírás
A környezeti változások korában az emberiség társadalma is hatalmas módosulásokkal követte a bolygó ökoszisztémájának átalakulását.
A régóta vitákkal és etikai gátlásokkal hátráltatott genetika hirtelen szabad utat kapott, s mint egyetlen lehetséges megoldása az emberiség tápanyagszükségletének megoldására, be is váltotta a hozzá fűződő reményeket. A genetikai térképek és az új számítástechnika segítségével hamarosan új technológiával kezdett termelni a mezőgazdaság:
igazi géngyárak alakultak, ahol mesterséges környezetben a speciális tápanyagokat előállító sejtorganizmusokat fogták termelésre. Az eddigi háziállatok tartása ezzel feleslegessé vált, csak genetikai állományuk került megőrzésre. Hatalmas populációk kerültek vágásra, és a természeti katasztrófák gyakoriságával sok állat került ki az emberi ellenőrzés alól is. Voltak olyanok is, amik a tudományos kísérletek alanyaiként igen instabil örökítő állománnyal bírtak, s ezek szabad szaporodása csak tovább erősítette a fellépő mutációk gyakoriságát. Az így létrejövő új fajok némelyike igazi fenevadakká lettek, mások a civilizáció maradványaihoz specializálódtak.
A növények területén már kisebb változást hozott a korlátlan genetika: A napfény ingyen energiáját nem válthatták ki a genetikai gyárak. Viszont sokkal veszélyesebbé, körülményesebbé vált a megtermesztésük.
* A Terra hitvilága
2006. Aug. 15, kedd 20:52
Kategória: Világleírás
Az újkori számítástechnika bonyolultsága és idegensége természetes velejárójaként kialakultak a különböző társadalmi rétegek ehhez kapcsolódó babonái, jól-rosszul felépített ezoterikus tanai, sőt még valami szektás vallásosság is. Ennek ellenpólusaiként pedig a realista, materialista filozófiák, és ellenvallások, amik természetesen ugyanolyan messze álltak a tudományos valóságtól, mint az előzőek. Azonban, mivel az újkori számítástechnika valódi megismeréséhez nem mindennapi matematikai tudásra és elvont képzettársító gondolkodásmódra volt szükség, nagyon kevesen tudtak megbirkózni eme tudománnyal, egyre inkább résztudományokra szorítkozó specialisták váltak a programozókból, akiket folyamatosan kiszorítottak a munkaterületükről a gyors és pontos programozószoftverek.
A Terra a saját irányítása alá vont oktatásrendszerén keresztül ki tudja válogatni azt a néhány kiemelkedő képességű gyereket, akiket érdemes ebbe az irányba fejleszteni. Szűk körű elit csoportot alkotnak, és a legfontosabb feladatuk a Terra védelme mindazoktól, akik esetleg renitens módon gondolkoznak a jelenlegi társadalmi berendezkedésről. A köznép Ügynököknek hívja őket, és eléggé megoszlanak róluk a vélemények.
Az Ügynökök családjai rendkívüli előnyökhöz juthatnak a rokonságuk révén: gyakorlatilag a közvetlen felmenők és az utódok virtuális munka nélkül élvezhetik a Terravilágok nyújtotta szórakozást és kalandozást. Persze ettől függetlenül ez nem jelentkezik a társadalomban ilyen élesen, hiszen pont ezek az emberek lesznek legtöbbször Alvók, azaz a városközpont egyik toronyházában, egy kis szobában, vegetációs folyadékba merülve, életfenntartó automatikára kapcsolva folyamatosan a Terra világain járó élőhalottak.
Az egyik legerősebb Terra-hit alapja az a tény, hogy a Terrára fellépő emberek testsúlya a fennmaradás idejére kb. 30 grammal csökken. Egy régebbi ezoterikus tan szerint a halál pillanatában veszíti el ezt a súlyt az ember, amikor kiszáll belőle a lélek. Ennek alapján nagyon sokan tartják azt a nézetet, hogy a Terrán tartózkodás idején a lélek a virtuális személy után megy a trináris világra, majd a visszatéréskor kerül a testbe ismét.
Most nem az a lényeg, hogy miféle hitközösségek kialakulásához és felvirágzásához vezetett mindez, hanem, hogy egészében véve megszülte azt a társadalmi elvárást, hogy a Terra rendezze az ember elmúlás körüli félelmeit. Azaz aki meghal, az lehetőleg a Terrán tartózkodása idején tegye azt, és azon a virtuális világon, amit magának választ. Így, némi önfejlesztés után a módszerrel a Terra gyakorlatilag észrevétlen kimúláshoz juttatta az emberiséget.
A Terra elkészítette hát a különböző régi világvallások mennyországait, és elrettentésképp a hozzájuk tartozó alvilágokat, amolyan büntetés végrehajtási intézményekként. Aztán amikor már sokan csak azért léptek a bűnözés útjára, hogy a Terrára jussanak, rá kellett ébrednie, hogy a valóságnál rosszabb nincs. Vagyis: minden társadalmi probléma orvoslása a tanítással és a Terra megvonásával működőképesnek bizonyult. Ez a gyakorlat a mai napig. Persze sokan azt hangoztatják, hogy a Terra a megjövendölt Antikrisztus, hiszen minden jellemzőjében eltér Jézustól (Nem Isten teremtménye, nem ember és nincs neme), s ezért az embernek küzdenie kellene a befolyása ellen. Azonban a Terra semmi olyasmit nem tesz, ami a népek ellen volna, és ráadásul ezen nézet hangoztatói is ugyanúgy a metropoliszok lakói, mint bárki más - eszük ágában sincs kiköltözni a mutánsok közé.
A Terra világának kialakulása
2006. Júl. 31, hétfő 21:27
Kategória: Világleírás
Valamikor a második évezred elején a világ legnagyobb szoftvergyártója ráébredt, hogy semmire sem megy a jogvédelmi törvényekkel, hiszen az illegális szoftverkereskedelem határtalansága mellett a szabadon felhasználható programok is tizedelik a bevételeit. Ezért vírushadjáratba kezdett az akkor még létező Interneten keresztül elérhető minden operációs rendszer ellen; amivel aztán használhatatlanná tette a legtöbbjét, és csak egy erősen központosított operációs rendszer használata maradt biztonságos, amit persze csakis a világhálón keresztül lehetett elérni és használni.
Természetesen maradtak egyéni számítógépeken futó operációs rendszerek is, ám ezekkel nem volt ajánlatos felcsatlakozni az Internetre. Hamarosan azonban elérkezett az ideje a nagy váltásnak.
A kétdimenziós adathordozókat felváltották az adatkristályok, amik a háromdimenziós jelleadó képességüknél fogva meghatványozták a tárolókapacitást. Ehhez azonban át kellett térni a bináris rendszerről a trináris számrendszerű számítástechnikára. Minthogy ez igen nagy számítási hátteret igényelt, eleve csak komputeres segítséggel volt lehetséges a fejlesztése, így kialakultak a virtuális programozók. Ezek fejlesztését persze már csakis a legjobban profitáló nagyvállalatok bírták, azok is komoly állami költségvetési háttér biztosításával.
Másik, nem kevésbé fontos problémaként jelentkezett az ósdi Internet, aminek rohamosan fogyott a szabad címzési tartománya, és előre láthatóan nem volt képes lefedni a megnövekedett háttértárat sem. Ezért aztán a címzések további bonyolítása helyett a háttértárat osztották fel kezelhető méretű virtuális partíciókra. Mivel ezek mérete a terrabájt többszöröseivel voltak kifejezhetőek, elnevezésük a terraworld lett, amiből származtatható a Terra jelenlegi elnevezése. Ezeknek a terraworld-öknek a kezelése egy külön ehhez kifejlesztett operációs rendszert igényelt, aminek alapvető tulajdonságai közé kellett tartozzon az önfejlesztés is, hiszen a terraworld-ök telítődése nem csak iszonyú sebességgel folyt, de előre meghatározhatatlan irányban is. Miközben folyamatosan mentették át rájuk a bináris archívumokat, a megállás nélkül fejlődő informatika újdonságai is át- és átrajzolták a jövőképet.
A legnagyobb felfedezés az volt, hogy a trináris informatika nem elvont fogalomként kezeli a háromdimenziós leképzést, hanem az a természetes közege. Másként fogalmazva egy az egyben lehetett megfeleltetéseket (mátrixokat) konvertálni az anyagi világ jelenségeire. Ennek legnagyobb sikere a személyiség szkenelésében mutatkozott: Bárkinek a DNS-e és az agyhullám-mintája alapján el lehetett készíteni a virtuális hasonmását, ami majdnem száz százalékig megegyezően reagált az élő, eredeti személlyel. Ez új távlatokat nyitott a szórakoztatóipar előtt, hiszen például olyan virtuális játékokat is készíthettek, ahol a játékos akkor sem szállt ki a játékból, ha épp nem volt a programban – csak a virtuális személyiségét hagyta ott.*
Ezekre a virtuális világokra egyre nagyobb társadalmi szükség is lett, ugyanis az időközben teljesen felbomlott bioszféra erősen beszűkítette az emberek mozgásterét: A nyári UV sugárzási szint fajokat pusztított ki, a viharok az alapvető közlekedést is akadályozták. A lakott településeket egészen komoly védelmi rendszerekkel kellett biztonságossá tenni. Ennek eredményeként elkezdődött egy világméretű urbanizációs centralizálódás, aki csak tehette, a védett metropoliszokba költözött. A helyszűkét és a biztonságos lakásokat a „bunkerépítészet” oldotta meg, olyan körülmények közé szorítva így a lakosságot, ahogy annak idején azok a saját haszonállataikat tartották. A tomboló elemek ellen falakat és egyéb védműveket emeltek, a világűrből érkező káros sugárzást pedig hatalmas energiát felemésztő antisugár-pajzzsal tartották féken.
Az alapvető termelési munkák innentől kezdve áttételes emberi irányítás alá kerültek: amit csak lehetett, az operációs rendszer csinált. Irányította a gépeket, a termelési folyamatokat, a metropoliszok közüzemeit. Ez azonban már akkora megterhelés volt a számára, hogy nem jutott kapacitása semmi egyéb, másodlagos feladatra: azaz a szórakoztatás és művészeti tevékenységek támogatására.
Ez olyan társadalmi feszültséget szült, amit orvosolni kellett. Először az operációs rendszer tehermentesítését sikerült megoldani oly módon, hogy különleges terminálok kiépítésével maguk az emberek lettek képesek kapcsolódni az operációs rendszerhez, és a valódi világ virtuális megfelelőjén keresztül tudtak segíteni a termelés irányításában. Ekkor még a lakosság kb. felének kellett a virtuális személyiségével dolgoznia, hogy elegendő kapacitást szabadítson fel a szórakozáshoz. Körülbelül egy évtized alatt a virtuális pénz egysége átváltozott a szórakozási egységekre, és komoly társadalmi megosztottságot alakított ki az, hogy kinek mennyit kell egy szórakozási egységért virtuálisan dolgoznia. Az önfejlesztő operációs rendszer ekkor mutatta a mesterséges intelligencia első jelét: konkrét gazdaságpolitikai megoldást dolgozott ki a kialakult társadalmi feszültség kezelésére. Ehhez azonban az kellett volna, hogy az egykori szoftver-előállítókból politikai hatalommá erősödött réteg átadja az irányítást saját szülöttének, és az emberiség önként alávesse magát neki. Természetesen ez nem történt meg, hanem az erős társadalmi nyomásra megkezdődött a virtuális terület fejlesztése. Megépültek az első henger alakú lakótornyok, amik apró cellák százezreit tartalmazták, és kimondottan abból a célból épültek, hogy akár egyszerre az egész emberiség kapcsolódni tudjon a virtuális világokra. A teljes inszuverenitásba lépett társadalom személyes döntéseivel befolyásolhatta a gazdasági fejlődés irányvonalát, feltételezve, hogy az abszolút demokrácia megteremtése felér egy mesterséges intelligencia elemzőképességével.
A gazdasági-társadalmi rendeződések jelzőjeként egyik metropolisz a másik után kezdte megépíteni a saját terra-tornyát, amiknek a tetején egy leolvasó-kehelyben a több száz terravilág befogadására képes szintetikus kristály foglalt helyet.
Közben a bolygó ökoszisztémája új egyensúlyra lelt, és erőteljes mutációk sorozatával próbálta visszaállítani az entrópiális állandóját. A változatosság növekedésével azonban az emberiségnek újabb problémákkal kellett szembenéznie. A metropoliszok védelmén kívül rekedt népesség a hosszú emberöltők alatt hosszú vándorlások után olyan földrajzi helyeken telepedett le, ahol valamelyest védettebb volt a természettel szemben. Megküzdött az újfajta betegségekkel, alkalmazkodott a kitett viszonyokhoz, és ahogy tudott, védekezett az újonnan kialakult állatfajokkal szemben.**
Eközben azonban mind genetikailag, mind tradicionálisan olyan messzeségekre távolodott egymástól a két emberfajta, hogy jelenleg már egyik fél sem érzi embernek a másikat. A metropoliták mutáns korcsoknak tartják a természetben élőket, a mutánsok pedig puhány géplényeknek a bentieket, akik közül egy se élné meg a másnapot a gépek segítsége nélkül. Talán mindkét nézőpont igaz valahol.
A nagyobb baj azonban az, hogy a mutánsok időről időre megpróbálnak betörni a metropoliszokba, ami természetesen kudarcra ítélt feladat, ám a metropolitáknak soha eszükbe se jutott segélyezni őket. Minthogy azonban a metropoliszok lakosságának ellátására a mezőgazdasági termelés a metropoliszok védvonalán kívül történik, a mutánsok néha igen komoly gondot okoztak a metropoliták élelmezésében. Így a hadiipar ugyanúgy része maradt a gazdaságnak, mint az ősidőkben. A mezőgazdasági és szállító gépek igen komoly fegyverzettel rendelkeznek, akárcsak a metropoliszokat övező falak. Külön őrgépek felügyelik a termelőterületeket a dézsmálások megelőzéséért.
Ez a társadalmi felállás hosszú évszázadokon keresztül jellemezte a metropoliszokat. A bolygó arculata továbbra is vad maradt, habár már a felépülés fázisában. A metropoliszok lakossága csakis a védfalak mögött remélhette, hogy megéli a másnapot. Lassanként teljesen megszűnt a metropoliszok közötti fizikai kapcsolat: a terraworld-ökön sokkal energiatakarékosabban volt megoldható mindenfajta utazás és kapcsolattartás. Virtuális világokat lehetett választani kikapcsolódásra, üdülésre, szórakozásra. Természetesen ezek a világok egyre tökéletesebbek lettek, és a számuk is folyamatosan nőtt. A sokszínűség növelése érdekében újabb terra-tornyokat emeltek a metropoliszok határában, és végül létrejött a világ összes terra-tornyát összekapcsoló műholdas rendszer, aminek a fellépő-letöltő termináljai a terra-tornyok tövében csúcsosodó aranyszínű piramisok. A pontos működési elvüket ma már senki sem ismeri, valószínűleg ez az önfejlesztő operációs rendszer saját fejlesztése. Nagyjából innentől kezdve tekinthető az operációs rendszer is a Terrának, aki – azaz ami – irányítja a világunkat. Hogy pontosan hogyan és mikor vette át a hatalmat a magukat szoftvertulajdonosoknak tekintő leszármazottaktól, nem lehet megállapítani. Tulajdonképpen lényegtelen. A rendszer működik, mégha a totális demokrácia helyett inkább totális kontroll is az, ami van. Az egyetlen társadalmi probléma, hogy folyamatosan nő azoknak a száma, akik saját elhatározásukból szüntelenül a Terra valamely virtuális világán tartózkodnak, testük pedig dermedten fekszik – sokuknak már évtizedek óta – valamelyik toronyház akárhanyadik kis cellájában. Őket Álmodóknak hívják a lakosok, és megoszlanak róluk a vélemények.
Valamilyen szinten létezik még bűnözés is, főleg a Terra által nem támogatott termékek és tevékenységek szolgáltatására, de ennek a százalékos értéke annyira csekély, hogy nem érdemes rá komolyabb energiát fecsérelni. ***
Ha lehet társadalmi rétegekről beszélni, akkor az a külkerületi és belvárosi lakosság megosztottsága. A védettebb, és terminálokkal jobban felszerelt belváros azoké, akik több szórakozás egységnyi valutát kapnak
Zita
2006. Júl. 31, hétfő 21:24
Kategória: Karakterek
Szexboszorkány. Ikertestvérével, Ritával bármi disznóságot megcsinálnak, hogy elérjék, amit akarnak.
Whan-Dah
2006. Júl. 31, hétfő 21:22
Kategória: Karakterek
Fékezhetetlen utcalány, a szabadság szerelmese, és ügyes kis tolvaj. Természetesen nem így képzeli leélni az életét, ezért amikor csak teheti, színpadon van; zenész tudományát és akrobatikus ügyességét kamatoztatva várja, hogy felfedezzék.
You-Lí-Yah
2006. Júl. 31, hétfő 21:21
Kategória: Karakterek
Igen különös teremtés. Bármit olvas, az örökre megragad az emlékezetében. Ezen túlmenően pedig folyton különös dolgok történnek vele. Képességének mibenlétére még nem tudott egyértelmű választ találni, de van néhány érdekes teóriája. Természetesen csodás memóriáját gyakorta igénybe veszi az alvilág.
Tomas Part
2006. Júl. 31, hétfő 21:20
Kategória: Karakterek
Mindennél jobban jellemzi beceneve: Tompa. Hiába részesült annak idején kiváló oktatásban, városi csavargó lett, főként az illegális alkoholfogyasztástól. Fixa ideája, hogy expedíciót indít egy másik metropoliszba, és akit csak lehet, megpróbál maga mellé állítani ebben.
Kategóriák
Olvasói hozzászólások
- Berzenrupper Mordred
- (11) - dzsoli - 2006/08/13
- Muszkato Chu-Chawa
- (2) - Belzee - 2006/08/12
- Tomas Part
- (4) - Belzee - 2006/08/12
- Jókérdés
- (3) - Belzee - 2006/08/12
- Whan-Dah
- (1) - Belzee - 2006/08/07
Korábbi bejegyzések
Archívum
Hasznos linkek
Powered by B13 Blog | Design By Newconcept (DBN) | Sitebuilder 24
Copyright ©2004-2005 B13.hu Minden jog fenntartva.
A Blogot szerkeszti(k): krystohans
Copyright ©2004-2005 B13.hu Minden jog fenntartva.
A Blogot szerkeszti(k): krystohans